Sokféle módon összegezhetném a Jobbik mindeddig takargatni óhajtott, ám kirobbant válságát, a legjobban azonban a saját élményem tükrözi: kétszer kezdtem neki e cikk megírásának, mindkétszer újra kellett írjam, mert vagy megint kirúgtak valakit a frakcióból, vagy valami újabb botrány érkezett, már szinte menetrendszerűen. Aligha lepett meg bárkit is azonban az egykor radikális, ma már inkább a késő Kádár kori nosztalgiára rájátszó, a hatalomátmentésben egykor jeleskedő posztkommunistákkal sunyi alkukat kötő hebrencspárt szappanoperája.
Tudjuk, ez már a vég kezdete, és csak ők tudják vagy még ők sem, hogy meddig akarják még húzni; azonban mi, egyszerű magyar emberek máris levonhatunk néhány következtetést. Elsőre mindjárt azt, hogy nem lehet büntetlenül oldalt cserélni a magyar politikában – ami akár rossz is lehetne, csakhogy Magyarországon nem politikai oldalakról beszélünk, hanem az egykor a szebb idők emlékezetéből megélt, Demszky módra megőrült és emiatt hataloméhes globalista helytartó bandáról, amelyik a Jobbik vezetőinek személyében vélte megtalálni a kulcsot a közpénzekhez visszavezető ajtóhoz. Azonban ez csak az egyik, ha úgy tetszik, a szükséges, de nem elégséges oka a Barátok közt mélységeit súroló tragikomédiának.
Aki évek óta szorosabban követi a Jobbik pályafutását, az tisztában lehet azzal, hogy a centrális erőtérben a radikális alakulatnak komoly szerep is juthatott volna. Nem, nem a kormányzás, hanem a Fidesztől jobbra (ezzel a Fideszt és a magyar kormányt a centrumban tartva) eső tartományban gyűjteni annyi szavazatot, hogy az MSZP és csatolt szervei, azaz a nemzetközi tőkésosztály előretolt helyőrsége ne tudjon kormányképessé erősödni. Kétségtelen tény: ez nem a belátható időn belüli kormányzás lehetőségét vetíti előre, ugyanakkor a magyar politikatörténet egyik legfontosabb ügyében, a globalista helyi hatalom csökevényeinek lebontásában játszott szerepe miatt méltán kaphattak volna helyet a történelemkönyvekben.
Azonban a Jobbik nem ezt az utat választotta, és itt máris pontosítanunk kell: nem a Jobbik egésze, hanem annak szűk körű vezetősége, még inkább vezetője, azaz egy személyben Vona Gábor döntött úgy, hogy neki fontosabb a kormányra kerülés illúziójának vég nélküli kergetése, mint a nemzet szempontjából fontos feladat elvégzése. Így esett aztán, hogy – saját bevallása szerint – előbb elvette a Jobbik lelkét, majd helyette nem adott semmit, mert nem is adhatott semmit. A helyzet reális felmérésének ilyen súlyos hiánya pedig felveti a vezető, a miniszterelnök-jelölt intelligenciájának kérdését, pontosabban annak hiányát. Emlékszünk még a Hír TV-n a Kálmán Olga adásában elhangzó, Orbán Viktort fenyegető, tenyérbemászó arroganciájára? Vagy a parlamenti üléseken tapasztalt kontrollálatlan kirohanásokra?
A vezéri intelligencia hiánya járult hozzá a legmélyebben a Jobbik jelenlegi válságához, és ebből nem lehet kiutat találni csak annyival, hogy Vona Gábor hátralép egyet. A radikális szavazóknak, de főként a párttagoknak kérdőre kell vonniuk az elnökség és a frakció mindazon tagjait, akik ehhez asszisztáltak, tisztába kell tenni a tagság és a szélesebb közvélemény előtt, hogy milyen háttéralkuk születtek, kitől, mennyi és főleg milyen feltételekkel fogadtak el pénzeket.
Soha jobb alkalom nem nyílhat a Jobbikkal elégedetlenek előtt, hogy kikényszerítsék a válaszokat szeretett pártjuk vezetőiből, ugyanakkor ennek elmulasztása esetén a Jobbik már soha nem lesz az a párt, ami eddig volt; a nemzeti radikális szavazókat már soha nem fogja visszaszerezni, az Orbán-gyűlöletük miatti időszakos Jobbik-szavazók elvesztése pedig csak idő kérdése. Különben is, a hagyományos Orbán-gyűlöletben a posztkomcsi-balliberális tábor sokkal jobb, nekik ebben legalább két évtizedes rutinjuk van.
A Jobbik-saga eddigi fejezeteinek következtetéseként megállapíthatjuk, hogy csekély az esély a vitás ügyek őszinte tisztázására, ennélfogva a Jobbik szakadása, majd lassú, de biztos eltűnése csak idő kérdése. És nem is olyan sok ez az idő.
A szerző újságíró, Kolozsvár