A Jobbik egyetemisták laza csoportosulásából szerveződött politikai párttá, jó képességű, a nemzet iránt elkötelezett fiatalok köréből. A 2002-es választások idején hirtelen szerepben találta magát, mivel a megdöbbentő első forduló eredményének hatására aktivizálta magát a kormánypárt érdekében. A dühítő Fidesz-vereség hatására a jobboldali ifjúsági közösség is fokozott munkálkodásba kezdett, és 2003-ban hivatalosan is párttá vált. Később jött a képbe Vona Gábor, aki nemcsak jól tűrte a közszereplést, de radikálisan meg is követelte magának a figyelmet.
A 2002 és 2010 közötti szégyenletes, az országot kifosztó és eladósító MSZP–SZDSZ-korszakot éltük, amikor 2006-ban jött az őszödi önleleplezés és annak társadalmi metamorfózist okozó hatása. Ekkor a Jobbik radikalizmusa biztos fogódzónak látszott. A párt egyre izmosodott és szervezte a tagságát, a gazdasági hátországát, amely mégsem haladt elég jól, hiszen a párt ma, 2018-ban is alig bír nagyobb támogatottsággal, mint 2010-ben.
A Jobbiknak kilenc-tíz százaléknyi törzsszavazója van, a többit viszont a más pártokból lemorzsolódottak adták a mostani 19 százalékos eredményhez. A Jobbik felemelkedésének csúcspontja a 2010-es választás volt, nem elfelejtve, hogy ezt nyolc év balliberális regnálás és a gyurcsányi ámokfutás után érték el, amikor a magyar társadalom elégedetlensége már pattanásig feszült. Azt sem lehet kihagyni a számításból, hogy a Fidesz egyes taktikai lépései, mivelhogy az őszödi beszéd után nem követelték a kormány azonnali lemondását, egy időre értetlenséget és kiábrándultságot okozott a jobboldali táborban. A Fidesz alkotmányos és törvényes tiltakozásra szólított fel, ami merész és nagy ívű lépés volt, és kétségtelenül oda vezetett, hogy mára a baloldal (szocialisták és liberálisok) teljesen szétforgácsolódtak.
A Jobbik lehetett volna egy új pólusképző erő, de saját öngóljaik, és a 2018-as választási vereség ezt a lehetőséget keresztülhúzta. Mára az egykori radikális párt egy olyan láncfűrészre hasonlít, amelynek éppen a lánca hiányzik, téma híján nincs mit csapkodni, vágni, hiszen a 4,7 százalékos a GDP-növekedés, a nemzetépítés, a gazdasági fellendülés ténykérdés. Az ellenzéki párt téma híján üresben járatja le magát a közvéleményben.
Mi volt a Jobbik Magyarországért Mozgalom sikertelenségének legfőbb oka? Talán az, hogy a Fidesz-vezérkar tapasztaltságának és győzni akarásának köszönhetően maga mellé tudta állítani a választók többségét, amiben meghatározó részt jelentett, hogy időben felismerték a migrációs hullám veszélyeit és arra rendkívül gyors válaszokat adtak. A feltett kérdést amilyen könnyű leírni, annál nehezebb a kérdést megindokolni, mert az előzmények három évtizedre nyúlnak vissza, és annak társadalom-lélektani okai vannak. Sokan azt nem akarják megérteni, hogy 2010-re, de 2018-ra még inkább a magyarok nagy többsége elfogadta a Fidesz lassú, de határozott célkitűzéseit, és az ezen célok érdekében való határozott menetelést, amellyel leküzdhetővé váltak a problémák.
Orbán Viktor jelenleg Európa legmarkánsabb politikusává lépett elő, akire egyszerre néznek haraggal az ellenérdekeltek és elismeréssel azok, akik hasonlóképpen látják a veszélyeket. Ráadásul a Jobbikban kezdettől nagyon erős volt a zsidóellenesség, amelynek ellentételeként Vona Gábor az iszlámot kezdte feldicsérni. Pechjére 2015-ben meglódult a migrációs hullám, és onnantól ez a véleménye ellene fordult, és rögtön hiteltelenné vált. De a nyugdíjasokra és a határon túli magyarokra tett sértő jobbikos megjegyzések sem emelték népszerűségüket.
A magyar választók többsége 2018-ban a megbízhatóságra, a kiszámíthatóságra szavazott, és nem volt vevő a különböző politikai szubkultúrák ötleteléseire. A Fidesz-program kiszámítható és biztos eredményt ígér más pártok állandóan megújulást hirdető retorikájával szemben, és ebben segíti az, hogy a magyar társadalom eléggé immunis lett a lózungokra az elmúlt három évtized során.
A Jobbik számára vereséggel ért föl, hogy a Fidesz nem követte el azt a hibát – ami az összes többi pártra jellemző –, hogy elutasították, félrelökték mások jó felvetéseit, hanem a kormánypárt éppenséggel beépítette, adaptálta azokat saját programjaiba. A politika gyakorlata hasonlít a nagy cégek küzdelmére, ahol mindig szükség van új ötletekre, legfeljebb az a különbség az üzleti élet és a politika között, hogy az utóbbi esetben az ötleteket maguk a konkurensek szállítják, hiszen az Országházban, a nyilvánosság előtt zajló adok-kapok idején nem lehet titkolódzni.
Viszont azzal még soha nem nyert országgyűlési választást párt, hogy mások ötleteit ollózta volna össze, ehhez annál sokkal több kell. A Fidesz 1998–2002 között bebizonyította, hogy pénzügyi fegyelemmel, jól célzott intézkedésekkel, fejlesztésekkel ki lehet törni a gazdasági válságból, így minden nemzetben gondolkodó ember és szervezet, a még képlékeny Jobbik is melléjük állt 2002-ben.
A Jobbik ma a néppártosodás és a radikalizmus között őrlődik, holott az előbbihez nincs meg a tömegbázisa, ez az irány Vona Gábor bukásához vezetett, az utóbbi viszont biztos bezárkózást jelent egy középpárti keretbe. Ennek a dilemmának a feloldása és hatása a párt szétforgácsolódása, amit a személycserék is mutatnak. Mivel a Jobbikot az alapítók elhagyták, vagy – mint Toroczkai Lászlót – tisztségeiből teljesen kiszorították, ráadásul az elhibázott arculatváltás felhígította a párt identitását, a szervezet lelki értelemben is kiürült.
Hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a párt magára találjon, ha ez egyáltalán még lehetséges. A Jobbik belső válságának legnagyobb okozója azonban a visszaigazolt sikeres és eredményes kormányzás. A kormánypárt tapasztalt és rutinos, és némi szerencsével még több cikluson keresztül is vezetheti az országot.
A szerző könyvtáros