Már évekkel ezelőtt látható volt az Egyesült Államokban, hogy egyre kisebb igény van az alacsony bérű betanított munkásokra, nemcsak a termeléskitelepítései, hanem a robotok egyre szélesebb körű elterjedése miatt is. De Nyugat-Európában is megjelent a neoglobalizáció-ellenesség, amelyet a tömeges afrikai és közel-keleti bevándorlók által kiváltott ellenérzések tovább erősítettek.
Ugyanakkor a nyugat-európai országokban 2017-ben, tehát jóval a 2008–2013-as válság után is, még mindig sok országban 15 százalék felett van a munkanélküliség, mint például Görögországban és Spanyolországban, de tíz százalék körül alakul Olaszországban, illetve Franciaországban is. Ez is azt jelzi, hogy nem igazán lenne szükség további képzetlen bevándorlómilliókra Nyugat-Európában.
Ugyanakkor a statisztikai adatok alapján egyre több kutató hívta fel a figyelmet arra, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek, vagyis a neoglobalizáció kezdete óta egyre jobban növekednek a fejlett országokban is a jövedelmi különbségek, és ez nyilván nem igazán tetszik azoknak, akik magukat a neoglobalizáció veszteseinek érzik. Thomas Piketty, aki az elmúlt években az európai közgazdasági gondolkodás sztárja lett, A tőke a 21. században című munkáját éppen erre a növekvő egyenlőtlenségre építette fel.
De a világon talán a legnagyobb gondban mégiscsak a perifériaországok vannak a neoglobalizáció miatt. A perifériaországok felzárkózási törekvései sorra meghiúsulnak, mert a kormányzatok erőfeszítései – amelyek azt célozzák, hogy a bérek emelése révén csökkentsék a gazdag centrumországokkal szemben fennálló bérkülönbségeket – rendre olyan mellékhatásokat váltanak ki, amelyek miatt a perifériaországokban a helyi kisvállalkozások tönkremennek, elveszítik munkásaikat. Ugyanis a nagy nemzetközi vállalatok, amelyek a gazdag centrumországok piacára termelnek, képesek a béreket emelni szükség esetén, mivel a centrumországok gazdag vásárlói, ahol a multik elsősorban értékesítik termékeiket, elbírják a magasabb árakat.
A helyi piacokra termelő kisvállalkozások azonban nem képesek emelni az áraikat. Különösen nehéz helyzetben vannak a hazánkhoz hasonló félperiféria-országok, ahol a bérekre még személyi jövedelemadó és társadalombiztosítási elvonások is rátelepednek. Ehhez még hozzá kell tenni azt, hogy azokban félperiféria-országokban, ahonnan a kivándorlás viszonylag könnyebb, mint például Magyarországról az EU centrumországaiba, a helyi munkaerő-kínálat erősen csökkenhet, szintén elsősorban a kisvállalkozásokat hozva nehéz helyzetbe. A multik ugyanis vagy képesek béremelésre, vagy könnyedén tovább állnak olyan országokba, ahol a munkaerő-kínálat számukra megfelelő.
A perifériaországok globalizációból következő nehézségeit leghatásosabban a kelet-európai volt szocialista országok átmenet utáni gazdasági teljesítményével lehetne bemutatni. A magyar gazdaság az IMF adatai szerint 1980-ban az NSZK gazdaságának körülbelül 56 százalékán állt az egy főre eső GDP alapján, majd 1990-re ez 53 százalékra esett vissza, aztán a kelet-európai átmenet gondjai nyomán 1995-re 45 százalékra csökkent, és 2000-re is csak 48 százalékra tudott visszaemelkedni. 2005-re ez az érték 58 százalékra nőtt, tehát éppenhogy elérte az 1985-ös szintet, majd a 2008-as válság után ismét jelentősen csökkent, és 2010-re 54 százalékon állt meg. A rendszerváltást követő közel húsz év során a magyar gazdaság nem igazán dolgozta le Németországgal szemben a hátrányát. És ezért talán nem meglepő, hogy a magyar választópolgárok 2010 után többször is büntették a globalizáció híveinek tekintett pártokat, míg a globalizációt bíráló és a helyi, magyar gazdaság felemelését ígérő Fideszt viszont három alkalommal is kétharmadhoz juttatták.
De nézzük a neoglobalizáció hatását más perifériaországokra! Igaz, hogy számos periféra- vagy félperiféria-országban a munkanélküliség – nem utolsósorban a multik termeléskihelyezései miatt is – jelentősen csökkent, de azt is látni kell, hogy a perifériaországokban szó sem lehet a centrumhoz való gazdasági felzárkózásról, hacsak nem hágják át a neoglobalizáció szabályait, mint ahogy azt például Kína tette. A félperiféria országokban ugyanis a bérek szinte be vannak fagyasztva, mert a nagy multik nem érdekeltek abban, hogy az ottani dolgozóik bére emelkedjen, hiszen akkor az olcsó termelés előnye és az abból fakadó extraprofit megszűnne. Érdemes azonban egy-két szót szólni Kínáról is, ugyanis ez az ország, a perifériaországok közül szinte egyedüliként, képes volt a saját hasznára fordítani a neoglobalizációt. De a kínai gazdaságnak sem úgy sikerült fejlődnie, hogy beálltak a neoglobalizáció filozófiája által kijelölt sorba, hanem úgy, hogy saját tulajdonban levő vállalkozások révén kezdtek el eredményesen versenyezni a multikkal. És itt jön be a termékfejlesztés kérdése.
A korszerű termékek kialakítása során a termékfejlesztés egyes lépéseinek megspórolásával jelentős gazdasági előnyre lehet szert tenni, ezzel megtakarítva a fejlesztési költségek nagy részét. Ugyanakkor napjainkban (nem csak a jogi akadályok miatt) egyre nehezebben járható út az egyszerű másolás, ugyanis nem elég megnézni, hogy milyen is egy adott termék felépítése, sokkal fontosabb ennél a gyártástechnológia megértése és annak a lemásolása, ami az anyagszerkezetben elrejtve található. Hogyan edzették az illető anyagot? Mi van egy elektronikus mikrocsip belsejében, és hogyan működik?
Amennyiben ezeket a termelési lépéseket egy olyan vállalatnál végzik, amely ugyan egy multi leányvállalata, de ahol nagy számban helyi dolgozókat is alkalmaznak, akkor könnyebben megérthető lehet maga a termelési folyamat is, és így az illető terméket már viszonylag egyszerűen le lehet másolni saját, helyi tulajdonú üzemekben is. Egyszer egy ismerősöm, aki egy ázsiai multinak volt a magyarországi vezetője, elmondta nekem, hogy autókhoz gyártanak elektronikus részegységeket, amelyeket más ázsiai központú multik részben Európában, részben Ázsiában építenek be a gépkocsikba. Amikor megkérdeztem, hogy miért nem hoznak létre Kínában olyan üzemeket, ahol ezt a terméket legyárthatják, azt felelte, hogy valóban olcsóbb lenne, de ott lenne annak a veszélye, hogy pár hónapon belül a kínaiak megértik az eljárást, majd saját üzemeikben elkészítik és sokkal olcsóbban megjelennek vele a piacokon. És ezt számos esetben meg is tették a kínaiak.
Mindenképpen röviden szólni kell egy közkeletű félreértésről is: gyakran állítják, hogy a kisvállalkozások sokkal kevésbé hatékonyak, mint a nemzetközi nagyvállalatok. Ez első látásra így is van, hiszen az egységnyi munkabérekre vetített kibocsátás (legyen az bruttó kibocsátás vagy nettó hozzáadott érték) rendszerint valóban magasabb a nemzetközi nagyvállalatokénál. De ne feledjük, ennek több oka is van, kezdve azzal, hogy a vállalkozói környezet gyakran kedvezőbb a nagyoknak, mint a kicsiknek, ahol sokkal kevesebb munkatárssal kellene alkalmazkodni a gyakran változó szabályozói környezethez.
Ebben a helyzetben igazából csak az lehet a megoldás, hogy a személyi jövedelemadót és a társadalombiztosítási elvonásokat a kormányok olyan alacsonyra szorítják le, amennyire csak lehet. Úgy néz ki, hogy ebben az irányban a magyar kormány el is kezdett határozott lépéseket tenni, elsősorban az szja, illetve a társadalombiztosítási elvonások csökkentése irányában. De fontos, hogy – figyelembe véve a nyugat-európai vállalatokhoz történő elvándorlás miatt bekövetkezett munkaerőhiányt – további intézkedésekre lehet szükség, mindenekelőtt a kisvállalkozások védelmében. Ezt méret szerint differenciált adó- és társadalombiztosítási rendszer, illetve differenciált támogatások révén lehetne megoldani. A vállalatokat terhelő munkabérrel kapcsolatos elvonások vállalati méretnagysághoz igazítása azt jelenti, hogy a nagyobb vállalkozások, amelyek kihasználják a gazdag centrum és a szegény periféria ár- és bérkülönbségeit, fizessenek magasabb elvonásokat, a kis méretű helyi vállalkozások pedig, amelyek a helyi piacon igyekeznek megélni, arányosan kevesebbet. Ez persze nem jelentené azt, hogy a kisvállalkozások dolgozói kevesebb társadalombiztosítási szolgáltatáshoz jutnának ennek nyomán. A befizetések és a szolgáltatások költsége közti különbséget a költségvetésnek kellene fedeznie, és erre valószínűleg lenne is keret újabb adók bevezetése nélkül.
A szerző közgazdász