Évek óta jelennek meg a statisztikák, hogy a világ vagyonának egyre nagyobb része egyre kevesebb ember kezében összpontosul. A Credit Suisse Research Institute 2017-es jelentése szerint a populáció leggazdagabb egy százaléka az összvagyon 50,1 százalékát birtokolja, miközben 2008-ban ugyanez az érték „csak” 42,5 százalék volt. És ez a tendencia kétségtelenül folytatódni fog.
Gondoljunk csak az Uber személyfuvarozó vállalkozásra. Amivel nem az a baj, hogy versenyhelyzetet teremt a taxiszolgáltatás terén – feltéve, hogy nem próbál kibújni a versenytársak által megkerülhetetlen szabályok alól –, hanem az, hogy míg hagyományosan a világ szinte minden városában működött egy vagy akár több taxis-fuvarszervező iroda – tehát nem a taxisok –, amelyekben helyi tulajdonosok és/vagy alkalmazottak dolgoztak, fizetést kaptak, ebből helyi adókat fizettek, addig a fuvarszervezés árbevétele az Uber központjába, majd a megmaradó nyereség az Uber részvényeseihez vándorol, és ezzel együtt az általuk fizetett társasági, illetve a jövedelemadó sem az adott ország költségvetéséhez fut be. Az már csak hab a tortán, hogy a helyi fuvarszervezők elsorvadásával a taxisok egyre inkább kiszolgáltatottabbá válnak.
De hasonló elven működik az Airbnb is, amely a helyi idegenforgalmi és vendégszervező cégekre jelent veszélyt. Vagy hogy egy ezoterikusabb piaci szegmenst is említsünk, ott van a térképészet. A térinformatika térnyerésével szinte minden országban, köztük Magyarországon is kiváló cégek alakultak a hazai digitálistérkép-adatbázisok létrehozására és folyamatos karbantartására. Ám ezek szinte teljesen kiszorultak a globális navigációs és egyéb térképalapú szolgáltatásokból, amelyeket mára lényegében két világcég ural.
És hasonló globális konszolidáció fedezhető fel az autógyártástól a mobiltelefon-szolgáltatáson át az elektronikai iparig. Ezeknek a világcégeknek nyilvánvalóan kényelmesebb úgy terjeszkedni, hogy a kisebb (nemzet)államok sokszor eltérő helyi szabályozása helyett csupán egy globális szabályrendszernek kell megfelelniük. És ha ezt a szabályrendszert velük szimpatizáló testületek alkotják meg, annál jobb. Gondoljuk el, mennyire útjában van a genetikailag módosított terményeket előállító amerikai cégeknek a (ma még) szigorú európai szabályozás.
A globalizáció szempontjából tehát a nemzetállamok, különösen az egyre szorosabb integrációt és a föderalista törekvéseket ellenző kormányok által irányított nemzetállamok akadályt jelentenek.
Ezzel párhuzamosan a legnagyobb fizetőképes kereslettel rendelkező fejlett piacokon nemcsak elöregedőben van a lakosság, hanem a folyamatosan emelkedő életszínvonal következtében telítődötté is vált, kevésbé izgatja a fogyasztás. Részben azért, mert ha valamit könnyen megengedhetek magamnak, annak megvásárlása nem kelt akkora vágyakozást, hogy az ne várhatna heteket, akár éveket.
Másrészt azért, mert a termékek jelentős része elért egy olyan szintet, ami után az újabb változatok az átlag felhasználónak már nem tudnak újat nyújtani, így semmi nem indokolja a régi készülék lecserélését. Jó példa erre egy másik globális cég, az Apple iPhone X modellje, amely nem hozott sok meglepetést – hacsak azt nem, hogy nem fogy úgy, ahogyan a gyártó remélte.
A fogyasztásra épülő globalizációnak azonban továbbra is szüksége van fogyasztókra. Kína ebben szépen teljesít, bár a helyi vezetés számos akadályt gördít az ottani terjeszkedéssel szemben. A nagy autóipari cégek például csak úgy építhetnek gyárat, ha társtulajdonosként van helyi partnerük is.
Ahogy pedig híre ment, hogy Szaúd-Arábiában rövidesen a nők is vezethetnek autót, a gyárak óriási reklámkampányba kezdtek, kifejezetten az eddig a piactól elzárt, új vásárlóközönséget megcélozva. A piactól való elzártság – legyen az oka akár anyagi, akár valamilyen szabályozás – ugyanis kiváló ösztönző a (túl)fogyasztásra.
A kevésbé fejlett – sokszor harmadik világként emlegetett – országok pedig tele vannak a piactól leginkább a szegénységük miatt elzárt emberekkel. De mert a műholdas televíziók vagy az internet Afrika legeldugottabb falvaiba is elviszik a fejlett világ látszólagos idilljét, mondjuk a középkori főtéren zsír- és laktózmentes tejjel felöntött lattét kavargató, jól öltözött fiatalok képét, akik kávéjukat kihörpintve beülnek csillogó-villogó autójukba, és iPhone-jukról kellemes muzsikát hallgatva eltűnnek a naplementében, ezekben az emberekben szinte olthatatlan fogyasztási vágy ébred. Valami olyasféle vágy, mint amikor a Grósz Károly-féle világútlevél bevezetésekor mi, magyarok megrohamoztuk Bécset, és felvásároltuk az összes Gorenje hűtőszekrényt.
De van egy másik alapvető emberi tulajdonság is: saját helyzetünket legtöbbször nem azzal hasonlítjuk össze, hogy honnan jöttünk – legyen az Afrika vagy az 1990 előtti Magyarország –, hanem azzal, ahová mások eljutottak. A jobb élet reményében ideérkezők így könnyen csalódottá, rosszabb esetben frusztrálttá válhatnak, hogy életük csak jobb lett, de nem a legjobb. Ami pedig hosszú távon komoly társadalmi elégedetlenséghez és ebből eredően feszültséghez vezethet.
A szerző újságíró