Vajon honnan meríti a globalista elit a szellemi munícióit egy új, nemzetállamokat leradírozó világtársadalom víziójához? A kiindulópont természetesen a neoliberalizmus, amely ugyan elsősorban a gazdaság működésére vonatkozó ideológia, de immáron sajátos világszemléletté, világlátássá vált, s igyekszik hatását univerzálissá tenni. Ebben van segítségére a kulturális marxizmus, amely a modern kori társadalom és a kultúra gyökeres megváltoztatását tűzte ki célul. Érdemes ennek a huszadik század második felében kikristályosodó világszemléletnek a legfontosabb alapelemeivel megismerkedni.
A kulturális marxizmus gyökerei egészen az első világháborúig, illetve a húszas évekig vezetnek vissza. Két marxista teoretikus, az olasz Antonio Gramsci és a magyar Lukács György hasonló következtetésekre jutott: úgy vélték, hogy a munkásság sohasem fogja felismerni a saját érdekeit addig, amíg meg nem szabadulnak a nyugati kultúra hagyományaitól, különös tekintettel a keresztény vallásra és egyházra, a nemzettudatra, illetve a klasszikus polgári családokra épülő létmódra.
Lukács, aki kommunista körökben nagy elismerésnek örvendett, 1919-ben azt a kérdést tette fel: ki fog megmenteni minket a nyugati kultúrától? Arra az álláspontra jutott, hogy a marxista földi paradicsom létrejötte előtt a legnagyobb akadály a nyugati kultúra – tehát ettől kell megszabadulni. Ennek érdekében pedig egy olyan ideológiát kell felépíteni, amely szellemi és értékalapjaiban rengeti meg e több évszázados kultúrát.
Miben áll a kulturális marxizmus újítása? Abban, hogy új elnyomottakat állít a gazdasági elnyomottak, a munkásság helyére. Mindez a klasszikus, gazdasági marxizmus mintájára zajlik: Karl Marxnál a dolgozók és parasztok az eleve jók, míg a burzsoázia, a tulajdonosok és munkáltatók eleve rosszak, a kulturális marxizmusban pedig bizonyos szexuális, etnikai, vallási stb. kisebbségek a jók, míg a nemzetet alkotó, azt fenntartó fehér középosztály az ab ovo rossz, a gonosz.
Így az „új elnyomottak” például a feminista nők (a nem feminista nők persze nem azok, ők elnyomók), a feketék, a spanyol ajkúak, az iszlámhoz tartozó kisebbségek, a melegek, az LMBTQI-csoportok, az ateisták stb. Ők tehát a megtestesült jók, míg a középosztálybeli fehér férfiak, a keresztények, a hazafiak és patrióták a gonoszok, s mint egyfajta új burzsoázia, súlyosan elnyomják az előbb említett kisebbségeket.
A kulturális marxisták szerint a többség kulturális elnyomása ellen fel kell lázadni, s ennek megfelelően el kell foglalni az egyetemeket, a médiát és a sajtót, a közvéleményt, a civil társadalmat, a kutatóintézeteket, minden helyet, ahol a saját nézeteket lehet terjeszteni.
Ha ez a kisajátítás (miként a klasszikus marxizmusban a tőke kisajátítása) megtörténik, akkor ki kell alakítani a közvéleményben egy politikailag korrekt nyelvezetet, amely minden létező, születéstől fogva vagy a hagyományokból következő különbséget – legyen az faji, nemi, etnikai, vallási – nem létezőnek tekint, dekonstruál, s az emberek individualitására, szabad identitásválasztására vezeti vissza a létmódot.
Minden ember egyenlő abban, hogy szabadon dönti el, milyen etnikumhoz, nemhez, valláshoz kötődik. S bármilyen, az államtól vagy a társadalomtól eredeztethető, szabályozásból, hagyományból vagy erkölcsi követelményekből eredő késztetést bármilyen adott intézmény elfogadására alapból elutasít.
A kulturális marxizmus legfőbb premisszái: a globális piac a legfontosabb szféra, mert elősegíti az egyéni szabadságot és felszabadít a kötöttségek alól. Ezért a globális piacot irányító elit a mértékadó, őket kell követni és kiszolgálni. A család kötöttség, mely korlátozza a szabadságot. Szabadon kell választani nemi, szexuális identitást, szabadon kell dönteni gyerekvállalásról; szabadon lehet egyedül élni és a saját önkiteljesítésre áldozni minden energiát.
A nemzethez tartozás béklyó, mert érzelmileg zsarol és területhez köt. Ezért kell világpolgárrá, kozmopolitává válni. Az állam elnyomó, mert szabályoz, korlátoz, közösségi célok követésére kényszerít és zsarol. Ezért kell a globális rend, amely az egyént felszabadítja minden nemzetállami kötelezettség alól.
Minden vallás és etnikum, minden kultúra tolerálható és tolerálandó, egyik sem jobb a másiknál, a kereszténységet sem lehet preferálni a többi vallással, például az iszlámmal szemben. Nem dönthető el, hogy melyik hordozza az igazságot, ezért nyitottan kell befogadni a másfajta etnikumhoz és valláshoz tartozókat.
Sőt a másféle etnikum és vallás megismerése, integrálása egy lehetőség a szabadság kiteljesítésére; a szabadság legmagasabb foka az, ha áttérünk egy másik vallásra vagy együtt élünk egy másik etnikummal. A kultúrák, vallások, hovatartozások ugyanis nem rögzítettek, hanem kicserélhetők, ideiglenesek, változhatnak az individuum döntésének megfelelően.
Itt és ezen a ponton érthetjük meg azt, hogy a 2015-ben a Közel-Keletről, Ázsiából és Afrikából elindult migránsáradattal kapcsolatban a neoliberálisok, a globális piac hívei egyértelműen a befogadás pártján állnak. Ennek oka egyszerűen az, hogy amíg a konzervatív, nemzeti és keresztény beállítottságú emberek őrizni és védeni kívánják az európai kultúrát és civilizációt, addig előbbiek nem látnak megvédendő értéket ezekben az értékekben és intézményekben, mert úgy látják, hogy a nyitottság az egyéni szabadság garanciája, s nem az elzárkózás; utóbbit rasszizmusnak, előítéletességnek és antihumanizmusnak állítják be.
Ezért ők tudomásul veszik a multikulturális, identitását vesztett, kevert fajú Európa létrejöttét, mert ez is közelebb vinné a kontinenst a kozmopolita létformához.
Ebből már következik, hogy a hagyományos nyugati kultúra intézményei is kritizálhatók és elvetendők; többek között kritizálható és elítélhető a nemzettudat, amely ebben a megközelítésben káros, más nemzeteket elnyomni akaró nacionalizmusként jelenik meg, és helyettesíthető az egyén szabadságát sokkal jobban szolgáló kozmopolitizmussal, világpolgársággal.
Kritizálható és elvethető a nemzetállam, amely béklyókba helyezi az individuumot, helyette sokkal adekvátabb az államnélküliség vagy a világkormányzás. Kritizálható a vallás (mint a társadalom intézménye), mert olyan építmény, amely hamis tudatra épít és agresszívan befolyásolja az egyént, s kritizálható a hagyományos, férfi és nő házasságára és gyerekvállalására épülő család, mert ez is csak társadalmi építmény, amely az individuális önkiteljesítés elé állít „mesterséges” akadályokat.
Vagyis: kritizálható az állam és a társadalom minden olyan intézménye, amely évszázadok óta megvan és működik.
Az egyetlen szféra, amely a kulturális marxisták szerint mentes az egyén korlátozásától, az éppen a piac, amely az egyéni ötletekre, vállalkozásra, önmegvalósításra épít. Itt halmozódik fel az a tudás, önismeret, szakértelem és szabadság, amely egyedül képes arra, hogy egy új rend alapjává váljon. A kulturális marxisták egy globális piacot képzelnek el és valósítanak meg, amelyik háttérbe tolja az államot, s vele együtt a nemzetet is.
Vegyük véresen komolyan a kulturális marxizmust! Mert ennek szellemiségét kell ízekre szednünk ahhoz, hogy meg tudjuk védeni a hagyományos értékeinket és életformánkat. Szellemi-gondolati küzdelmet is kell tehát folytatnunk a gyakorlati politikai küzdelem mellett.
A szerző politológus