Fogyasztásunk fedezete – kortól, családformáktól függően – jelentős részben nem a pénz, hanem a munka, pontosabban részben olyan munka, amelyet pénzzel nem honorálnak. Ilyen a családban végzett munka is, a baráti segítségnyújtások, a civil tevékenységek zöme és sorolhatnánk tovább. Az ilyen munka megélhetésünk fontos erőforrása. A fiatal, gyermektelen párokra is igaz az, hogy nem jelentéktelen részben otthon végzett munkából élnek. Számításaink szerint ez biztosítja fogyasztásuk közel egyharmadát, míg a pénzbeli jövedelem a kétharmadát (átlagos fizetés mellett). Amint azonban megszületnek a gyermekek, a pénzjövedelem jelentősen csökken. Ezt a gyermeket vállaló családok otthoni többletmunkával kompenzálják. Ekkor az otthoni munkaterhelés az előzőnek több mint kétszeresére nő (forrás: KSH időmérleg).
A szülők megnövekedett munkaterhelése azonban nem tudja kompenzálni azt, hogy a forrásokat már nem két-, hanem három-, négyfelé kell elosztani. Ebből következik, hogy a gyermekes szülők átlagos feltételek mellett megtermelt jövedelmeiknek (pénz és otthoni munka) csupán kevesebb mint kétharmadát fogyaszthatják el (kétgyermekes, kétszülős foglalkoztatott párral számolva). Abba a helyzetbe kerülnek, hogy többletmunka-vállalásuk ellenére mintegy egyharmaddal kevesebbet fogyaszthatnak azoknál, akik nem vállalnak gyermeket. Annak ellenére fennáll ez az aránytalanság, hogy a gyermekekbe történő befektetést egyre több kormányzati intézkedéssel kompenzálják a költségvetés terhére. Ennek forrását a dolgozó szülők államháztartási befizetései fedezik.
A gyermekek felnevelésével vállalt szülői ráfordítások összege valamivel még több is annál, mint amennyi járulékot átlagos fizetés mellett az államháztartásba befizetnek. A gyermek felnevelésének költségét hazai viszonyokra készített modellel számítottuk ki. Egy gyermek évente több mint kétmillió forintba kerül. Ebbe nem számítottuk bele a lakásszerzésre, lakásfelújításra fordított összegeket. 21 éves koráig egy átlagos körülmények között felnevelkedő gyermek (tehát még nem diplomás) mintegy 47 millió forintba kerül. Ennek mintegy 60 százalékát közvetlenül a család fedezi, a többit az állam, de annak is a dolgozó szülők államháztartási befizetései jelentik a forrását. Egy átlagos kétszülős, kétgyermekes család tehát pénzügyi megtakarításait és a gyermeknevelésbe fektetett munkáit tekintve önfinanszírozó: a nyugdíjaskort tekintve is. Nyugdíjba vonulásuk idejére felnevelik az őket munkában, szolgáltatásokban helyettesítő generációt is.
A gyermekeket felnevelő szülők nyugdíj-megtakarítása tehát azáltal nyer fedezetet, hogy a nyugdíjba vonulók helyébe munkába lép gyermekeik generációja. Ha ez nem történik meg, akkor a szülők nyugdíj-megtakarítása fedezetlen pénzzé válik, hiszen nincs, aki megtermelje azokat a javakat, amelyeket a nyugdíjasok megvásárolhatnak a pénzükből. A nyugdíjról tehát kétféleképpen kell gondoskodni. Megtakarításokkal és a demográfiai egyensúly fenntartásával. A megtakarítások nem elégségesek, mert „csak” pénzből nem lehet megélni. A pénzért terméket és szolgáltatókat is kell találni, olyan szolgáltatókat, akik koruk, képességeik és tényleges munkájuk révén képesek megtermelni a nyugdíj fedezetét. A nyugdíjrendszer szempontjából elsődleges jelentőségű a generációs egyensúly.
A nyugdíjhoz tehát kettős fedezet szükséges: egyfelől nyugdíjjárulék-fedezet (ami lehet szociális hozzájárulás, egyéb nyugdíjcélú megtakarítás), másfelől demográfiai fedezet, vagyis az, hogy a nyugdíjba vonulókat a munkában felváltsa gyermekeik generációja. A jelenlegi nyugdíjrendszer méltánytalanul leértékeli a gyermeket a tényleges nyugdíjkifizetésekben. Az összes nyugdíj mintegy egy-két százalékával ismeri el a rendszer azt, hogy a nyugdíjas a nyugdíj gyermekfedezetéért jelentős erőfeszítéseket tett. Holott a gyermekre fordított befektetés hasonló nagyságú, mint a keresőtevékenységgel biztosított járulékbefektetés.
Történelmi adottság, hogy a nők jóval nagyobb terhet vesznek a vállukra a gyermekek vállalásával, mint a férfiak. Ez különösképpen a nők munkaerőpiaci életpályáján mutatkozik meg. A nők hosszabb időre és nagyobb intenzitással váltják át a pénzkereső munkát otthoni munkára, mint a férfiak. Ebből következik, hogy nyugdíjas korukra kevesebb szolgálati időt tudnak összehozni, mint a férfiak. A nyugdíjkorhatár betöltésével nyugdíjba vonult nőknek jelenleg átlagosan 5 évvel kevesebb a szolgálati idejük, mint a férfiaknak. Az átlagnál is jobban mutatja a különbséget a szolgálati idő nemek szerinti megoszlása. A megfelelő időben (korhatárt betöltve) nyugdíjba vonult nők felének szolgálati ideje kevesebb mint 32 év, ezzel szemben a férfiaknak csak egynegyede rendelkezik ilyen rövid, nyugdíjalapot szolgáltató idővel. A férfiak 50 százaléka ugyanis több mint 37 év szolgálati időt tudott felmutatni, ezzel szemben a nőknek csak 10 százaléka érhetett el legalább 37 évet a nyugdíjuk megalapozásához.
Jelenlegi nyugdíjrendszerünk demográfiai megalapozásához tehát ezen aránytalanságokat is figyelembe vevő kiigazításra van szükség. A nyugdíjrendszer, amely azt az üzenetet hordozza, hogy csak pénzből él az ember, ezért kiigazításra szorul. Az emberi élet legfőbb értéke, a gyermek valóban nem pénz kérdése. De ennek ellentéte sem igaz. A pénz nélkül folytatott munka „vékonyka” elismerése a nyugdíjban egyenlő a gyermekvállalás elértéktelenítésével, a szó morális és financiális értelmében egyaránt. Fontos morális üzenete lenne annak, ha a gyermekvállalás és a foglalkoztatás közötti értékarányok életszerűbben tükröződnének a nyugdíjrendszerben. A nyugdíjhoz ugyanis a nyugdíjasok helyére munkavállalóként belépő gyermek is kell. Csak ez esetben lesz a nyugdíj-megtakarításokra félretett pénznek fedezete.
A fenti összefüggésnek az felelne meg, ha a nyugdíjba vonult anyák gyermekeik államháztartási befizetéseiből legalább havonta és gyermekenként 10 ezer forint nyugdíj-kiegészítésben részesülhetnének, mely összeg hozzáadódna a nyugdíjukhoz. A nyugdíjrendszer jelenlegi igazságtalanságát, azt, hogy a nyugdíj a gyermeket leértékeli, egy olyan nyugdíjemelési rendszer tudná fokozatosan helyrehozni, amely a gyermekeket vállaló és dolgozó, gyermeket felnevelt szülők nyugdíját arányosan jobban emelné meg. Erre a pozitív diszkriminációt érvényesítő nyugdíjemelésre pedig reményeink szerint már a közeljövőben lehetőséget teremt a gazdaságban elért teljesítménynövekedés.
A gyermekvállalás magasabb rendű érték, mint amilyet mindennapos anyagi világunk képvisel. Ennek azonban nem mond ellent, hogy a gyermekre fordított kiadásokhoz is erőforrás kell. Ezt az erőforrást a nyugdíjrendszer leértékeli, és így maga is hozzájárult a gyermekvállalás visszaeséséhez. Fontos morális és egyben pénzügyi üzenetet hordozna az öregedő népességben az, ha a dolgozó gyermekeket felnevelő anyák nyugdíj-kiegészítésben részesülhetnének.
A szerző közgazdász, egyetemi oktató