Az Echo Televízió legutóbbi Sajtóklub című műsorában nagyon érdekes és hasznos vita alakult ki a genderizmusról és az úgynevezett gendertudományok oktatásával kapcsolatban. A vita alapját elsősorban Bencsik Gábor nyilatkozata adta. Úgy gondolom, az ilyen beszélgetésekre szükség van, nemcsak a konkrét téma miatt, hanem általánosságban is fontos, hogy mindenkinek legyenek kritikai attitűdjei az általa favorizált oldallal szemben.
Ennek elvesztése ugyanis a legjobb út a szektásodás felé; erre a jelenségre szolgálnak elrettentő példaként a Demokratikus Koalíció rendezvényein igen sajátos viselkedési formákat mutató szépkorúak. Önmagában azonban a kritika nem jelent minőséget is; kardinális kérdés, hogy egy számunkra nem szimpatikus jelenséget, kormányzati intézkedést milyen érvrendszerrel kritizálunk.
Bencsik főszerkesztő úr tisztességét és építő szándékát nem kívánom kétségbe vonni, tudományos fokozata is van, így a szakmai kvalitásait sem lenne részemről megalapozott bírálni. Bencsik úr érvrendszere azonban magában hordozza a társadalomtudományokra jellemző problémát, jelesül hogy az érvkészlet ugyan logikus és racionális, ellenben az a fundamentum, amelynek alapján az érveit megfogalmazza, egész egyszerűen nem áll meg. Bencsik úr analógiát lát a természettudományos diszciplínák és a társadalomtudományok között, ami óriási tévedés. Szerinte a genderizmus pusztán a szociológia egy szubdiszciplínája – a fizikai tudományok analógiájára.
A probléma ott van, hogy a humán és reál tudományokat nem lehet párhuzamba állítani. Felmerül a kérdés, hogy létezik-e egyáltalán olyan, hogy „társadalomtudományok”, így, többes számban. Vajon a politológia, a szociológia és a közgazdaságtan önálló tudományágaknak minősülnek-e?
A közgazdászok például már egyre gyakrabban folytatnak erről vitát, nem véletlenül. A tudományos tevékenységnek megismételhetőnek kell lennie, és végeredményben azonos eredményre kell vezetnie ahhoz, hogy az eredményt tudományos eredménynek nevezhessük.
Ez csak abban az esetben lehetséges, ha léteznek törvényszerűségek, amelyek minden esetben azonosak, és hibát csak a nem megfelelő felkészültség, pontatlanság, nem megfelelő műszaki felszereltség okozhat, de semmiképpen sem az, hogy valamilyen definiálhatatlan és kontrollálhatatlan változók miatt nem azok a törvényszerűségek állnak fenn, mint egy korábbi mérés esetén. Nagyítóval nem lehet látni a baktériumokat, de mikroszkóppal igen.
Ha megfelelő a technikai felszereltség, akkor lehetőségem van megfigyelni bizonyos jelenségeket; nem merül fel, hogy az egyik pillanatban még alkalmas eszköz a mikroszkóp, majd a mérés megismétlésekor már alkalmatlan, mert már nem állnak fenn azok a törvényszerűségek, amelyek korábban még lehetővé tették a megfigyelést. A feldobott tárgyak mindig a föld középpontja felé fognak zuhanni; ezen belül természetesen az érdeklődésem szabja meg, hogy mit akarok tanulmányozni, de attól biztosan nem kell tartanom, hogy a gravitáció egyszer csak „megfordul”, ugyanis egy bizonyos tartományban a paraméterek már nem változtathatók.
A társadalomtudományokra ez nem érvényes. A közgazdaságtan például a rendelkezésre álló információkból majdnem képtelen előre jelezni gazdasági összeomlásokat, majd ezeket képtelen egzakt módon, célirányosan kezelni. Különböző, gyakran egymással ellentétes megoldásokat kínál fel, többnyire érdemi eredmény nélkül. A közgazdászok ezekről tudnak beszélgetéseket folytatni, de vajon fizikusok megtehetnék azt, hogy egymással ellentétes, egymásnak ellentmondó „érveket” ütköztetnek anélkül, hogy az egyik fél szakmailag inkompetensnek tűnjön?
Ha egzakt tudományos eredmények léteznek az adott témában, akkor ilyesmi nem fordul elő, ezek hiányában persze lehet filozófiai és spekulatív vitákat folytatni, nincs ezzel probléma, ettől még senki nem fogja kétségbe vonni a fizika egzakt voltát.
Akkor van probléma, ha egy terület előbb kiáltja ki magát tudománynak (bármely tudományos eredmény nélkül!), majd ennek örvén olyan tevékenységekbe kezd, amelyeknek semmilyen tudományos módszertanhoz nincs közük. Ez a helyzet a genderizmussal.
Bencsik úr analógiája a fizikával azért sem helyes, mert Newton, Einstein vagy éppen Heisenberg nem használták fel tudományos eredményeiket politikai agitációra, és semmiképpen nem használták fel őket valami ellen! Emellett eredményeik megismételhetők, összhangban vannak a tapasztalatokkal, és bár társadalmi következményeik jelentősek (lásd a kvantummechanikai eredmények alkalmazása az elektronikában, a relativitáselmélet alkalmazása a műholdak esetén stb.), de semmiképpen nem minősülnek a társadalom mélyszerkezetébe való közvetlen beavatkozásnak.
A természettudományok nem tagadják a társadalmi jelenségeket, sőt az elme működésének, a gondolkodás folyamatának megértésére vonatkozó kutatásokban ma már egyre inkább az az álláspont, hogy a fizika legújabb eredményeit hívjuk segítségül, ha olyan, látszólag absztrakt dolgokat definiálni akarunk, mint a tudat vagy a kreativitás.
Vajon mikor fejlesztik ki azt a technológiát, amely kimutatja, hogy az ember biológiai neme mégsem az, amit megállapítottak? A kérdés felvetése is abszurd.
A genderizmus mindennek az ellenkezőjére törekszik. A fizikai törvények által determinált biológiai adottságokat próbálja egyrészt relativizálni, rosszabb esetben tagadni. A fiú nem azért fiú, mert annak született, hanem mert annak vallja magát. Ha én egy transznemű orangutánnak képzelem magam, aki rózsaszín tűsarkúban lép fel esténként a Kék Osztriga Bárban, akkor ezt mindenki tartsa tiszteletben.
Egy mesterkélt, minden objektív alapot nélkülöző társadalmi megközelítésnek rendelem alá a természeti törvényeket, mindezt úgy, hogy semmilyen érvrendszerem nincs mellette, nem is lehet, hiszen ez fogalmilag kizárt. Egyetlen „érvem” a megbélyegzés, ellehetetlenítés, pereskedés, büntetőfeljelentés. Az erőszak, ha úgy tetszik.
A genderizmus mindezt természetesen a jogok kiszélesítéseként tálalja, azonban ma már egyre inkább láthatjuk, hogy mindez a társadalom szétzilálására tett kísérlet. A genderizmus teljes egészében beleillik abba a pakliba, amelyben egyebek mellett ott találjuk a homoszexuálisok jogainak bővítését, a politikailag korrekt beszéd kötelezővé tételét, a különböző kvótákat.
Érdekes módon ebből a pakliból mindig a többségi társadalomnak jutnak a rossz lapok. Mindez ugyanannak a szűk rétegnek a produktuma, amely a globalizmus és a multikulturalizmus élharcosa, és mindezen tevékenységét orwelli módon az emberiség jobbításának hazudja. A béke: háború. A háború: béke. A pozitív diszkrimináció valójában negatív diszkrimináció. A jelenségek csak a felszínen tűnnek egymással össze nem függőnek, valójában az eredőjük és a céljuk is ugyanaz – a társadalom atomizálása.
Észre kell venni, hogy ez a réteg valójában mindenkinél intoleránsabb, ugyanis az emberi jogokra hivatkozva próbálja jogfosztottá tenni a társadalmat. Gondoljuk végig: ha egy szakállas férfi valójában tündi-bündi kislánynak képzeli magát, és én ezt nem tartom tiszteletben, akkor engem miért is ér retorzió? Nekem nincs jogom nem tiszteletben tartani?
Ma már minden relativizálható. Az európai nemzeteket folyamatosan igyekeznek megfosztani a nyelvüktől, a szavaiktól, így egyre kisebb az esélye, hogy a széles tömegek majd szükség esetén közösségként tudnak fellépni. Ha nincs nyelvünk, akkor nem tudjuk megfogalmazni a problémáinkat, ez pedig automatikusan kizárja annak a lehetőségét, hogy cselekedni (ráadásul helyesen cselekedni!) tudjunk a problémák megszüntetése érdekében. A társadalom így silányul tömeggé, amelyen egy szűk réteg könnyedén tud uralkodni, hiszen nincsenek viszonyulási pontok, nincsenek objektív értékek.
Az a demokrata, akire ők azt mondják. Az az antiszemita, akire ők azt mondják. Az az európai érték, amire ők azt mondják. Az idegent jobban kell szeretnem, mint a saját szüleimet. A gyilkosokat nem büntetni kell, hanem gyógyítani és megérteni. A pedofil nem bűnöző, csak más. A gyerekgyilkos nem tudott parancsolni az érzelmei-nek, ezért „hirtelen felindulásból” ölt. Nem büntetni kell, hanem megérteni – szerintük. A szülészorvos ránézésre megállapítja az újszülött nemét – hát micsoda kőkori módszer ez, kérem! A tényleges életfogytiglan embertelen – hát hol vannak az „európai értékek”?
Hogy hová vezet ez? Ez a réteg minden egyes neki tett engedményt a gyengeség jelének lát, ezt Bencsik Gábornak értenie kellene!
Miközben mi egyre gyorsabban vonulunk vissza, ők egyre inkább elpofátlanodnak. Hadd legyek provokatív: nekik joguk van ehhez, ezt ők is így fogják fel. Viszont ne felejtsük el, a többségi társadalomnak pedig ahhoz van joga, hogy mindezt ne tűrje el – ezt viszont ők már nem hajlandók tolerálni, ez pedig felér az önleleplezéssel!
Ugye senki sem szeretne egy olyan világban élni, ahol a heteroszexuális párok mutatkozása a közterületen bűncselekménynek minősül; azt a szülészorvost, amelyik a gyermek születése után bemondja, hogy „Hölgyem [ez már kirekesztés!], önnek fia született!”, felfüggesztik az állásából.
Ugye nem szeretnénk, hogy azt a gyereket, aki elutasítja egy pedofil közeledését, javítóintézetbe küldjék, pszichiátriai kezelésnek vessék alá, a szüleit pedig börtönbe csukják, mert intoleránsan nevelték a gyereküket? Esetleg a gyámügy elveszi a gyereket, és pedofil „nevelőszülőknek” adják.
Túlzásokba esem? Lehet. Néhány évtizede még nem gondoltuk, hogy a homoszexuálisok házasodhatnak majd, hogy gyereket fogadhatnak örökbe, hogy a női szépség dicsérete zaklatásnak minősül, hogy keresztény kisgyerekeket muzulmán nevelőszülőknek adnak vagy éppen a nemüket átalakító műtétekre felkészítő kezeléseknek vetik őket alá a saját szüleik. Minden tiszteletemmel együtt azt kell mondanom, Bencsik Gábor pontosan azt a megengedő magatartást tanúsítja, amelyet nagyon gyorsan le kellene vetkőznünk. Ez élet-halál kérdése.
A szerző biológus
Az ember neme a fogantatással eldől, ezen nincs mit kutatni
A hirtelen felkavarodott indulatok idején jóleső és megtisztelő Ecker János higgadt szavait olvasni. Egy más alkalommal szívesen eszmét cserélnék vele abban a kérdésben is, hogy a társadalomtudomány mennyire tekinthető egzaktnak, és vannak-e szubdiszciplínái – mindenesetre amikor történész PhD-disszertációm írása közben arra kerestem a választ, hogy a hazai cigányság társadalma miért olyan, amilyen, és hogyan lehetne változtatni rajta, akkor én bizony rengeteget tanultam az egyik szubdiszciplína, a kulturális antropológia alapműveiből, és számomra aligha kérdéses, hogy ez önálló, ráadásul nagyszerű, a társadalom számára elsőrendűen fontos eredményeket felmutató tudományág. De értem, hogy itt most másról van szó.
Úgy érzem, továbbra is abba a hibába esünk, hogy nem csupán mást értünk a vitán forgó kifejezések mögött, de nem is gondoljuk, hogy a másik másra gondol. Éppen a cigányság körüli viták során tapasztaltam ezt meg világosan: nyugat-európai vitapartnereimnek egészen más képzeteik voltak a cigányságról, és fel sem tételezték, hogy nekünk itt Közép-Európában más tapasztalataink és képzeteink lennének. Számonkérték rajtunk a saját ideáikat, és fel sem tételezték, hogy azok itt nálunk nem érvényesek.
Ez a helyzet a biológiai nemek társadalmi megjelenésének és hatásainak kutatásával is. Ecker János felteszi a kérdést, hogy tudomány-e genderizmus: erre bátran felelhetjük, hogy nem, ilyen tudományág annyira nem létezik, hogy nem is gyakorolja senki. Például az USA Indiana államában működő, rendkívül tekintélyes Notre-Dame katolikus egyetem sem, amelyben Gender Studies néven hirdetnek kurzust (Bulletin of Information 2017–18, 70. oldal) – ez az az egyetem, amellyel a magyar kormány a közelmúltban együttműködési szerződést kötött, mely szerint a Notre-Dame képzéseket indíthat Magyarországon.
Azon a nézetrendszeren, amelyet a köznyelv genderizmusnak nevez, nincs semmi védenivaló. Az ember neme a fogantatással eldől, és noha a modern állam nem akadályoz meg senkit abban, hogy a nemi hovatartozását úgy élje meg, ahogy neki tetszik, ez semmilyen körülmények között nem tehető normává. Aki nem vak, látja, hogy márpedig sokan még a szabad nemválasztást is normává szeretnék tenni. Látja azt is, hogy ezek az emberek számos egyetemi tanszékben és szakban saját szándékaik előretolt bástyáját látják, vagy éppen sikerült is már azzá tenniük.
Ezt a fürdővizet ki kell önteni, de a gyereket, aki mégiscsak benne van, nem kellene. A túltolt feminizmus elítélése nem jelentheti azt, hogy töröljük a kutatási célok közül a női egyenjogúság kérdését. A gendersemleges vécék követelésének visszautasítása nem járhat annak tagadásával, hogy vizsgáljuk az apaszerep megváltozását a modern társadalomban. Attól, hogy a kisfiúkat hagyjuk az autójukkal játszani, a kislányokat pedig a babáikkal, még kereshetjük annak az okát, hogy miért nőiesedett el az általános iskolai tanári pálya, és ennek milyen hatásai vannak.
Biológiai nemünk társadalmi összefüggéseit az egész világon kutatják. Nálunk gendertanulmányok néven a keresztény-konzervatív Kopp Mária professzor asszony kezdte el húsz éve. Van tehát mit folytatni, és szerintem érdemes is.
Bencsik Gábor
A szerző újságíró