Juncker elnök elkészítette az EU jövőjével kapcsolatos öt lehetséges fejlődési utat leíró fehér könyvet. A 32 oldalas anyag nem tartalmaz túl sok újdonságot. Egyrészt azt érezzük ki belőle, hogy a brexit miatt némi pánik uralkodik az EU-ban, és ahelyett, hogy annak okait őszintén feltárnák, az emberekkel megvitatnák, inkább a belül maradt országokat szeretnék még szorosabban összefűzni, természetesen Brüsszel, illetve a mögötte lévő erős államok irányításával.
Csakhogy éppen az volt a brexit egyik oka, amely miatt a britek a kilépésre szavaztak, hogy elegük volt Brüsszel egyre bürokratikusabbá váló, minden döntést magához vonni akaró magatartásából. Ennek ellenére jól érzékelhetjük a fehér könyvben vázolt forgatókönyvekből, hogy Brüsszel nem változott, nem tanult: továbbra is még több központi hatalmat akar azzal a teljesen abszurd indokkal, hogy csak ez mentheti meg Európát. Azoknak az országoknak pedig, amelyek ettől húzódoznának, azt üzeni, hogy ha nem értenek egyet a brüsszeli akarattal, akkor jobb, ha számolnak azzal, hogy nagyon sok hátrány érheti majd őket. Vagyis a fehér könyv megfogalmazásaiból fenyegetés is kiolvasható.
De nézzük, mit is jelent az öt lehetséges fejlődési út. Az első az úgynevezett „csak így tovább” változat. Lényege, hogy az EU további vitákon keresztül, lassú változtatásokkal bár, de szisztematikusan halad tovább a föderalizáció felé. Például a migrációs ügyet továbbra is központból kívánja kezelni, de ennek lényege nem a migráció lassítása, hanem a migránsok szétosztása. Ez az út a jelenlegi állapotok és megoldások továbbgörgetése, vagy ahogy a fehér könyv fogalmaz, a „szokásos üzletmenet”.
A második lehetőség az EU „visszaminősítése egyszerű közös piaccá”, vagyis egy olyan országcsoporttá, amelyen belül fennmarad az áruk és a pénz szabad áramlása, de csak ez. Az ezen túli megállapodásokat a tagországok közvetlenül egymással kötik meg. Ez a változat jelentős bürokráciacsökkentést hozhatna. De ebben a változatban nem garantált például a munkaerő szabad áramlása és a határok könnyű átjárhatósága. Nincs automatikus lehetőség a diákok számára a más országokban való továbbtanulásra sem. Vagyis ez a változat jelentős visszalépést jelentene egy sokkal korábbi állapothoz.
A harmadik változat neve: „azok akik többet akarnak, tehessenek is többet”. Ez gyakorlatilag a többsebességes Európa modellje. Ebben a változatban, amely mellett egyébként a négy legerősebb ország – Németország, Franciaország, Spanyolország és Olaszország – vezetője március 6-i versailles-i találkozóján hitet is tett, létrejön egy egymással gyakorlatilag szoros uniót alkotó tömb, amelyen belül teljesen megszűnik az országok pénz- és adóügyi, költségvetési önállósága. De közös lesz a rendőrség, a hadsereg is. Gyakorlatilag egy államként működnek tovább abban a hitben, hogy ez biztosítani fogja számukra a gyorsabb fejlődés lehetőségét. A többi ország pedig elvileg abba csatlakozik bele, amibe akar, illetve amikor akar. Ezt a rendszert valószínűleg nem lenne könnyű irányítani, és a blokkon kívül maradók számára még több bürokráciát, még lassabb brüsszeli döntéshozatalt jelentene. Ugyanakkor a blokkországok valószínűleg csak az üzleti hasznot látnák a perifériára szoruló, kevésbé fejlett országokban.
A negyedik lehetséges út a „csináljunk kevesebbet, de sokkal hatékonyabban” elnevezést kapta. Nehezen értelmezhető változatról van szó, ezért nem lenne könnyű megállapodni a későbbiekben a konkrét tartalmáról. A lényege, hogy az országok kiemelnének néhány hangsúlyos területet, amelyeken együtt, de gyorsabban döntenének, a többi területet pedig nemzeti hatáskörben hagynák. Az együttesen kezelt feladatokra példa lehetne a közös versenypolitika, a bankfelügyelet, a migráció, a kül- és hadügyi politika. De például az egészségügy, az oktatás vagy a regionális fejlődés maradna nemzeti döntési hatáskörben.
Ezt a változatot egyébként nehéz megkülönböztetni az első, „csak így tovább” változattól. Viszont a gyakorlatiasságának hiányára mutat rá az, hogy egy állandóan változó világban a „prioritási területeket” nem lehet rögzíteni, hiszen azok is állandóan módosulnak.
Végül az ötödik változat a gyors és teljes föderalizáció, vagy ahogy ezt a változatot a fehér könyv nevezi: „sokkal többet, és mindannyian együtt”. Ez gyakorlatilag az Európai Egyesült Államok modellje egy központi hatalommal, amely valószínűleg az erős gazdaságú országok dominanciáját jelentené.
A fehér könyvből az sugárzik, hogy ez utóbbi az a változat, amit Brüsszel akar, és a versailles-i négyek is valójában ezt szeretnék. Azonban Európában egyrészt több országban is választások lesznek, aminek következtében még újabb irányok, lehetőségek is megfogalmazódhatnak; másrészt a V4-országok is kialakították saját jövőképváltozatukat, amely szerint nem egyre mélyebb, hanem inkább egyre bővülő, más országokat is befogadó Európai Uniót szeretnének.
A legnagyobb gond azonban az egész üggyel az, hogy a fehér könyv nem más, mint pótcselekvés. A háttérben a valódi központi érdek a föderális Európa kierőltetése. Ez azonban az eltérő fejlettségű országoknak rossz megoldás lenne. Éppen úgy, ahogy az eurózónához való túl korai csatlakozás folyamatos csődhelyzetbe kormányozta Görögországot. A különböző fejlettségű, gazdasági és társadalmi felzárkózási igényű országok egységes rendszerbe szorítása hasonló hatással járhatna: tovább romlana a kevéssé fejlettek felzárkózási esélye, hiszen miért feltételezhetnénk, hogy ha 2004 óta nem sikerült a kevésbé fejlett országokat felzárkóztatni, akkor egy teljesen központosított irányítási rendszer esetén ez a folyamat sikeresebb lehetne?
A 2004-től 2015-ig (csak eddig van meg a statisztikai adat) eltelt 11 év alatt egyetlen V4-es ország egy főre jutó bruttó hazai termék értéke sem érte el az EU-s átlagértéket! Még Csehország közelítette meg 2015-ben a leginkább az akkori 87 százalékos értékével, de ez is csupán 11,5 százalékos felzárkózás a 2004. évi 78 százalékhoz képest 11 év alatt. (A 2004-es adat a bázis.) A magyar érték csupán 68 százalék volt 2015-ben, ami a 2004. évi 61 százalékhoz viszonyítva szintén 11,5 százalékos közeledés az EU-átlaghoz 11 év alatt.
Éppen ezért a V4-országoknak nem az a jó, ha egy egységesített és központosított rendszer alkotóelemei lesznek, hanem az, ha képesek arra, hogy saját nemzeti stratégiára építve fejlesszék gazdaságukat és alakítsák társadalmukat, beleértve azt a döntést is, hogy akarnak-e migránsokat befogadni, és ha igen, mennyit és honnan.
Végső soron azonban az EU-nak mint országcsoportnak sem lesz jó a sokkal központosítottabb szervezetben való további működés, hiszen ez nem fogja megoldani a legnagyobb gondot: a világtól leszakadó versenyképességet és innovációs eredményességet, amit – többek között – az eddigi sikertelen gazdasági modellek okoztak. Ezeken a területeken ugyanis éppen hogy nem központi vezérléssel, hanem a helyi lehetőségek jobb hasznosításával, a kreativitás, az ötletek érvényre juttatásával lehetne előrejutni. Azt pedig a kutatások és a gyakorlat is igazolja, hogy minél nagyobb a hatalom összpontosítása, annál gyengébb lesz az innováció.
A fehér könyv létrejöttével ezért kisegérnyi eredmény született, hiszen a felvetett változatok és a mögöttük valójában meghúzódó összpontosítási szándék nem a megoldás, hanem maga a probléma.
A szerző közgazdász, egyetemi tanár