Ez a cikk a Magyar Idők turisztikai oldalán is megjelenhetne, ha nem olyan világot élnénk, mint amilyet élünk. Dél-Franciaország ugyanis gyönyörű hely, Carcassonne különösen. Nagyon távol Párizstól, közel az elképzelt, idealizált franciavidék-képhez, ahol jókedvű, kalapos bácsik viszik az almabort demizsonban barátaikhoz, pétanque-ot játszanak, a házakat pedig nem bombázták alapig a világháborúban, így néhány falu ma is olyan, mint háromszáz éve, csak ma már van csatornázás.
De ez a cikk már nem jelenhet meg, mert ezen a bűbájos vidéken is van olyan ember, aki beront egy bevásárlóközpontba, hogy az Iszlám Állam nevű fantomszervezet nevében túszokat szedjen és öljön.
Meg lehet próbálni belehelyezkedni az ő szerepébe, biztos nyomorúságos volt a gyerekkora, meg nem találta helyét a társadalomban, rászokott a drogokra, és behálózta őt az iszlamista propaganda. Mindez teljesen mellékes. Fegyverrel bement a boltba, és embereket ölt meg, hogy az ideológiája alapján hős lehessen. Terrorista a szó szoros értelmében, hiszen félelmet, rettegést kelt, terjeszti az igét, miszerint senki sincs biztonságban sehol.
Párizsról régóta tudjuk, hogy megkopott a harmonikás-citroënes imázsa, 2018 van, egy teljesen új világ, új fenyegetésekkel, új ellenségekkel. Lehet ott élni, persze. Sokan meg is teszik. Csak iszonyatosan drága, cserébe pedig a csillogás mellé az ott lakó megkapja a bűnbandákat, a gyilkosokat, a terrort. Választania kell, hogy ez az egész csomag számára elfogadható-e.
Tenni ellene semmit sem tud, mert ez a mai, modern Franciaország helyzete, az összes francia nagyvárosé. Elhagyták Algériát, Algéria pedig követte őket. A történészek magyarázata pedig egy kicsit se enyhíti a fájdalmat, amikor éjszaka már nem lehet végigsétálni azon az utcán, ahol nemrég még lehetett.
Lehet mondani, hogy Párizs különleges, mert globalizált világban élünk, nagyváros, rengeteg ember, következésképp rengeteg a bűnöző. De Trébes település nem ilyen központi hely, ahol a mostani túszdráma megtörtént. Ez a vidéki idill összetörése, a terror maga.
A TGV három és fél óra alatt eljut Párizsból Montpellier-be, onnan már csak egy kis ugrás Trébes. Bárki bármikor elhintheti a gyilkosság magvát. Nem lehet tudni, ki veszi elő a fegyvert, hogy vérrel fizettesse meg a saját nyomorúságát. A rendőrség pedig tehetetlen, mert az ellenség odabent van, az országban, francia állampolgárok, kétes háttérrel, kétes egzisztenciával. Az egyik jóravaló, tisztességes családapa, a másik elvetemült gazember.
A határt lezárhatták ugyan Olaszország felé, hátha megállítják az onnan özönlő ismeretleneket, akik ugyanúgy semmit sem tudnak az európai országok szokásairól, értékeiről, az itteni kötelességekről, de nagyon későn vették elő a köpönyeget, az eső már szétáztatta az országot.
Azaz a trébes-i gyilkosságok azt tanítják a franciáknak, hogy tessék, itt az új világ, az új norma, ezzel kell együtt élni. Vannak és lesznek is ilyen emberek, akik nem simulnak bele a társadalomba, hanem meg fogják gyilkolni a megszokott rendet, akik miatt nem lehet nyugodtan aludni, akik miatt a boltba járás kockázatot jelent.
Akkor is fenyegető volna ez az eset, ha most történt volna először. De nem először történt. Fel se lehet sorolni az egymást követő kisebb-nagyobb atrocitásokat.
Tanult-e valamit Franciaország a Bataclan vérfürdőjéből? Talán annyi leszűrődött, hogy a világ egy veszélyes hely, és jobb félni, mint megijedni. Pedig ez nem igaz. A félelem nem természetes állapot. Ha pedig egy egész ország fél, az soha nem vezet jóra.
Mindezt a borzalmat pedig érdemes kiterjeszteni a kontinensre, ha már az Európai Unióban gyakorlatilag úgy lehet utazni, mint Párizstól Montpellier-ig.
Az Allahu akbar! pontosan így hangzik Rómában, Madridban, Brüsszelben is, mint Trébes-ben, a terrornak nincsenek nyelvi gátjai. A túszejtést követően természetesen lehet mindenféle videókat csinálni rengeteg nyugati városban, hogy igazából ott kiváló az élet és nincs is szemét, és a lakosság multikulturális elegyet alkotva boldogan él, még ha vannak is bizonyos súrlódások.
Ezekből kiváló kampányt lehet csinálni, jókat nevetve azokon, akik figyelmeztetnek, soha nem fogod megtudni az igazságot, ha szándékosan hazugok teszik eléd, szépen megvágva, szépen kiválogatva a láttatni kívánt eseményeket.
A veszélyt nem fogja bemutatni egyetlen videó sem. Trébes sem volt egy olyan falu, amelyről bármikor elhitte volna bárki, hogy veszélyes ott boltba járni. A végeredmény mégis ugyanaz, hogy a borzalmas gyilkosságok után jönnek a szakértők és biztonsági szakemberek azzal, mit kellett volna tenni, hogy megakadályozzuk a vérontást.
Ekkor általában pontosan ugyanaz a megoldás jön szóba. A terrorra terrorral válaszolni. Azaz, legyen a bolt kapujában fémérzékelő eszköz. Legyen fegyveres őrség. Legyen kamerarendszer az utcákon. Aztán mire kiépítik a rendszert, s az ötezres falu költségvetésének a felét elviszi a biztonság szavatolása, akkor döbben rá mindenki, hogy ez nem az a Trébes, nem a Carcassonne, nem az a Párizs és nem az az Európa, amit mi akartunk.
Ez valami nagyon torz világ, ahol félni kell, egyszerűen azért, mert ilyen a világ. Vállat vonni, szomorúan bólogatni, hogy valóban nem ugyanolyan a sikátorban csókolózni a fiataloknak, mint valaha, mert hat kamera veszi fel őket, és az apró folyton bejelez a bolt bejáratánál, de valahogy, lassan elfogadni, hogy a terror eltorzított minket.
Ők voltak és mi voltunk. Ők, akik hajlandóak ölni, mert nem találják a helyüket a világban, és a szívükben levő ürességet megtöltik válogatott gazfickók sötétséggel. És mi, akik ezt a helyzetet elfogadtuk, a terrornak arcot és nevet adtunk, emberi jogok mögé bújtattuk a gyilkosokat, megpróbáltuk megérteni őket, ahelyett, hogy harcoltunk volna ellenük.
Ez alakította ki ezt a veszélyes, fenyegető Európát, amelyet senki se akar, mégis együtt építettük fel. Ideje eldönteni, merre tovább. A fémérzékelős kapus metrók, a biztonsági őrös misék, a retinaszkenneres házibulik felé vagy megragadjuk a lehetőséget, hogy mi, magyarok ebből kimaradunk, és utat mutatunk afelé az alternatív valóság felé, amely itt, nálunk még létezik. Ne legyen Ceglédbercel Trébes. Ez nem pénz kérdése, hanem politikai akaraté.
Az Európai Unió épp azért közösség, mert a tagok elméletileg befolyásolni tudják a többieket, és vannak olyan nézetek, amelyek megfontolandók. Magyarország ma üdítő kivétel az EU-ban, ez kőkemény munka és szerencse dolga is.
Nálunk soha nem alakultak ki a mi kultúránktól eltérő, idegenekből álló közösségek, és ha ezt a politikát folytatjuk, nem is fognak. Ha Budapestet hajlandóak komolyan venni Brüsszelben, és vannak erre utaló jelek szép számmal, akkor Európának lehet esélye, hogy elkerülje a félelem mindennapjait. De helyettük nem dönthetünk, minden országnak a saját feladata biztosítani a rendet.
Magyarország egyszerűen józan, és tisztán gondolkodik, akkor is, ha az egész világ fordítva ül a lovon. Nem, nem mi ülünk fordítva. Amíg ezt tudjuk, addig nálunk – viszonylagos – biztonságban vagyunk. Isten óvjon azoktól, akik Magyarország jövőjét úgy képzelik, mint terror-Európáét. Akik megfordulnak a lovon, majd széttárják a karjukat, mondván, a világ ilyen. Nem. A világ nem ilyen. A világot mi tesszük ilyenné.