Az amerikai időközi-félidős választások befejeztével a szemlélőnek az volt az érzése, hogy két különböző filmet lát, ahol az egyikben a demokraták, a másikban a republikánusok kerültek ki győztesen.
Mindkét párt győztesként aposztrofálta magát, és tegyük hozzá, az amerikai kormányzati rendszer sajátos felépítése miatt egyik sem alaptalanul. A demokraták megszerezték a többséget a képviselőházban, ahol eddig kisebbségben voltak, a republikánusok viszont megőrizték többségüket a szenátusban.
Mondhatnánk, hogy ez csaknem természetes dolog, a kormányzó párt az időközi választásokon általában gyengébben szerepel, mint az ellenzéke. Így történt ez Bill Clinton országlása alatt is, amikor az elnök a kongresszusi házat elvesztette, hogy utána főnixmadárként újraéledjen és megnyerje az ezt követő elnökválasztásokat másodszor is.
Barack Obama sem járt sokkal jobban, ő előbb a házat, majd a szenátus többségét vesztette el, de őt is újraválasztotta a következetes amerikai szavazó. Jelen helyzetben azonban az ország soha nem látott politikai küzdelem közepén áll, ahol racionális érvek, pragmatista elképzelések többé már mit sem érnek, mert mindezt elborítja az a feneketlen gyűlölet, amelyet a demokraták éreznek Donald Trump iránt, és amely úgy tűnik, egy katasztrofális kimenetelű politikai és kulturális válság felé sodorhatja Amerikát.
Ezt minden más mellett az bizonyítja a legjobban, hogy amint kitudódott, hogy a demokraták uralni fogják a képviselőházat, azonnal fenyegető üzenetek sora fogalmazódott meg az elnök hivatalból való elbocsátásának (impeachment) lehetőségéről és az ezzel kapcsolatos vizsgálati bizottság felállításáról.
Jóformán mindegy, hogy mit tett vagy nem tett Trump az elmúlt két év során, a lényeg az, hogy találni akarnak valamit, ami miatt beidézhetik az elnököt és végigfuttathatják a procedúrát, amelynek kimenetele azonban nem meghatározó. Hiszen ha a képviselőház megszavazza is az elnök elmozdítását, ehhez még a szenátus kétharmados többsége is kellene, ami nem fog összejönni a demokratáknak, lévén a szenátusi többség republikánus.
Az első kísérlet az amerikai történelemben, amikor ekképpen akarták leváltani az elnököt, még a polgárháború után, 1868-ban történt, amikor a képviselőház Andrew Johnson elnököt végső soron többségi szavazattal leváltotta. A vád az újjáépítési fejlesztési pénzek mögötti kormánymanipuláció volt.
Ez volt az a pénz, amellyel a vesztes Délt akarták megmenteni a teljes összeomlástól. Azonban a szenátusban elakadt a dolog, nem lett meg a kétharmados többség, így az elnök a helyén maradhatott.
A következő eset jó száz évvel később, 1974-ben történt, Richard M. Nixon országlása idején, amikor a Watergate-botrány miatt Nixon lemondott, mert ellenkező esetben elkerülhetetlenné vált volna az elmozdítási eljárás, amelyet az akkor demokrata többségben lévő szenátus is megszavazott volna. Az utolsó eset pedig még nem is olyan régen, 1996-ban történt Clinton elnökségének idején, amikor hamis tanúzás miatt vádat emeltek ellene és a képviselőház – ugyanúgy, mint Johnson esetében – megszavazta az elmozdítást, de ez sem kapta meg a szükséges kétharmados többséget a szenátusban, így Clinton is betölthette második ciklusát.
Trump esetében ha ez valóban megtörténik, valószínűleg ugyanez a forgatókönyv valósul majd meg, de ez nem zavarja a demokratákat, akiknek csak egy céljuk van, hogy elmozdítsák hivatalából a jelenlegi elnököt. Trumpot azonban nem olyan fából faragták, hogy tétlenül szemlélje az eseményeket, és oroszlánként fog küzdeni csakúgy, mint az elnökválasztáson. A kérdés mindazonáltal felvetődik: mi lehetett az oka annak, hogy a republikánusok elvesztették a képviselőházat?
Talán azoknak a felső középosztályhoz tartozó fehér nőknek egy része pártolt el Trumptól, akik két éve még rá voksoltak. A #metoo mozgalom részben közrejátszhatott ebben a változásban, de nem azért, mintha a nőket molesztáló férfihad többsége republikánus érzelmű lenne, hanem azért, mert a Trump-kormány nem szentelt elég figyelmet ennek a ma már jelentős társadalmi erőket képviselő csoportnak, és hagyta, hogy a demokraták karolják fel ezt a kényes ügyet.
Feltűnő az is, hogy azon nők száma, akik bejutottak a képviselőházba, megháromszorozódott a négy évvel ezelőttihez képest, és többségük demokrata színekben indult és nyert.
A jó hír a republikánusoknak az, hogy a fehér munkásosztály nemtől függetlenül hűségesen kitartott az elnök mellett, és ez mennyiségileg is perdöntő lehet 2020-ban. Addig azonban még két év telik el, és ha beigazolódik azon félelem, hogy a demokraták készek Amerika politikai rendszerét és vezető szerepét a világban kockára tenni csak azért, hogy leszámoljanak Trumppal, akkor egy nagyon kritikus időszaknak nézünk majd elébe. Eddig nem úgy tűnt, hogy a józan ész közbelép, és visszatartja az esztelen, rombolni vágyó aspirációkat.
Floridában még mindig számolják a szavazatokat, sőt a választási hivatal újraszámolásra kötelezte a déli államot, mert a jelöltek között mind a kormányzói, valamint a szenátusi székbe jutásért kevesebb mint 0,5 százalékos volt a számbeli különbség. Ez történt a 2000-es elnöki választásokon is, amikor George W. Bush és Al Gore versengett az elnöki székért, és amelyet végül a republikánus Bush nyert meg.
Az egész világ érdeke az, hogy minél előbb konszolidálódjon a politikai helyzet abban az országban, ahol eddig a dicső elődök a legmagasabb szinten voltak képesek művelni a demokráciát.
A szerző politológus