Történelmi jelentőségű pillanatként emlegeti az európai sajtó a szavazást a Sargentini-jelentésről. Nemcsak amiatt, hogy a liberális felfogás szerint a lengyelek után újabb, a diktatúra útjára lépett uniós államot sikerült megmenteni, hanem mert az Európai Parlament végre felnőtt uniós intézménnyé vált, és először döntött az egyik tagállam potenciális felelősségre vonásáról.
Még a helyszínen lévő laikusok is tudhatták, hogy valami különleges történik a plenáris ülés idején egyébként napról napra üresebbé váló teremben: vastaps és bekiabálások kísérték, ahogy – a jelenleg népszerűbb olvasat szerint – a holland Judith Sargentini győzött, a magyar kormány pedig veszített. A banális helyzetről sokat elárul, hogy a karzaton mellettem helyet foglaló francia iskoláscsoport egy emberként riadt fel az okostelefonokból, az egyik diák pedig a „Minek örülnek?” mondattal ragadta meg kiválóan a pillanatot.
Valóban: minek is örülnek a jelentést támogató európai parlamenti képviselők? A testület tényleg első alkalommal hívta életre az uniós atombombát, így szépített az uniós intézmények között évtizedek óta zajló hatalmi harcban. Ne feledjük: az Európai Parlament bár a közösségi demokrácia megtestesítőjeként van beharangozva (az EP-képviselőket elvégre mi választjuk!) sokáig csak kistestvérként figyelte a jogalkotást kezdeményező és végrehajtó Európai Bizottság munkáját, és bizony a Miniszterek Tanácsához sem tudott felnőni.
Aztán jött a Keleten csak szitokszóként emlegetett lisszaboni szerződés, és az EP gyakorlatilag varázsütésre társjogalkotó lett a Tanács mellett. Több parlamenti hatáskör, nagyobb beleszólás az európai folyamatok alakításába. „Ezek a reformok biztosították, hogy az európai választásokon való szavazás révén ön még nagyobb beleszólást kapjon abba, hogy Európa milyen irányba haladjon” – állítja hangzatosan az intézmény honlapja.
Azt persze mindenki döntse el maga, hogy mennyire teljesült az ígéret, és az utóbbi években ki-ki milyen mértékben szólhatott bele az unió alakításába. Mindenesetre a Sargentinik és Verhofstadtok elméletileg azért veszik fel az EU-s fizetést, hogy egy szupranacionális, azaz nemzetek feletti érdeket képviseljenek. Ehelyett egy átpolitizált folyamattal van dolgunk, amely során a pártcsaládok érdekei és a soraikban fennálló feszültségek (lásd: Európai Néppárt) alakítják a döntéseket. Utóbbi feledhető probléma, ameddig az óraátállítás, az uniós űrprojekt vagy a műanyaghasználat van terítéken. De a múlt heti, a magyar jogállamiságról szóló döntéssel valóban átléptek egy határt, így lényegében helytálló történelminek nevezni a Sargentini-szavazást.
A legtöbb EP-képviselőnek ugyanakkor aligha lehet oka a büszkeségre. Az említett hatalmi harc, való igaz, hogy kiéleződött (az Európai Bizottság tavaly Lengyelország ellen indította el a hetes cikkely szerinti eljárást, ezért a kisebbségi komplexussal küzdő parlamentnek is kapóra jött a magyarügy), de sok múlik a folyamatok mikéntjén. Az EP-ből addig nem lesz igazán nívós intézmény, és bizony a parlamenti választások sem vonzanak majd tömegeket, ameddig egy-egy tagállam demokratikusan választott vezetőit semmibe veszik a képviselők.
A cirkuszba illő jelenetek Európa nemzeti parlamentjeiben sem ritkák, de Brüsszel és Strasbourg eleve távolabb esik a választóktól, így észszerű lenne egy magasabb színvonalat megugrani. A liberális oldalon például tömegek osztották meg a luxemburgi Frank Engel felszólalását, aki a Sargentini-jelentés vitáján egyenesen egy szekta vezetőjének bélyegezte Orbán Viktort.
A teljes kép kedvéért: Engelt a luxemburgi Keresztényszociális Néppárt delegálta az EP-be, egy olyan párt, amelynek jelenleg a miniállamban is ellenzéki szerep jut. Ugyanez a helyzet Luke Ming Flanagannal: a független ír képviselő – aki 2014-ben mindössze az európai parlamenti szavazások 16 százalékán vett részt – egy egész kontinens előtt nevezte mocsoknak a magyar miniszterelnököt.
Nem csak Orbán Viktorral lehet példálózni, a kormányfő strasbourgi beszéde előtt pár órával Alexisz Ciprasz görög miniszterelnök is kapott hideget-meleget (na nem a liberális Guy Verhofstadttól, aki már délelőtt tíz órakor kijelentette, hogy inkább Orbánra tartalékolja az energiáit). Sőt júniusban Mark Rutte miniszterelnöknek is az orrára kötötték, hogy az általa vezetett Hollandia nem több, mint a drogcsempészet uniós fellegvára, amely ráadásul az oligarchák kedvenc pénzmosodája is egyben.
El tudja valaki képzelni, hogy az Európa Tanácsban a kormány- és államfők hasonló hangnemet üssenek meg egymással szemben? Még ha nem is tudnánk, hogy a hetes cikkely szerinti eljárás már-már a brexithez hasonlítható jogi útvesztő, akkor is komolytalannak tűnne a parlamenti fenyegetőzés.