Megszólaltak a másik oldal ágyúi is a kultúrcsörtében: ezúttal a főbiztosítékot nem is Szakács Árpád újabb írásai verték ki, mint inkább Békés Márton, aki ki merészelte jelenteni, hogy meg kell szabadulni attól a sablontól, hogy Esterházy a jó író, hogy a liberális közegnek kell megfelelni, és az a fontos, amit a Magyar Narancs ír. Akárcsak Szakács Árpád, Békés Márton is a magánvéleményét mondta el, mégis kitört a ribillió, hogy a kormány le akarja cserélni az egész kortárs irodalmat, művészetet, kultúrát.
Holott eddig még egyetlenegy, a kultúra fölötti bábáskodással megbízott politikust sem hallottunk nyilatkozni a témában. A filológiai pontosság jegyében szeretném fölhívni mindenkinek a figyelmét arra, hogy a Magyar Idők ugyan kormánypárti napilapként hirdeti magát, de nem a kormány vagy a kormánypárt tulajdona, és nem a kormány hivatalos lapja, azt Magyar Közlönynek hívják.
A véleményrovatban megjelenő írások nem a kormány, még csak nem is a lap hivatalos álláspontjai, hanem magánvélemények. A még felületesebbek kedvéért azt is megjegyezném, hogy a véleményrovatot nem én szerkesztem, én a kultúrarovat szerkesztője vagyok és a véleményrovat alkalmi publicistája, ennek megállapítására a lap úgynevezett impresszuma való.
Szakács Árpád főszerkesztő a Mediaworks alkalmazottja, nem a Magyar Időké. Egy lap véleményrovata pedig arra való, hogy ott az emberek elmondják a véleményüket. Egyes lapokban ki is írják, hogy a rovatban megjelenő írások nem a lap, hanem a szerző véleményét képviselik. Mindezeket azért tartottam fontosnak így szájba rágni, mert ellenlábasaink láthatóan vagy funkcionális analfabéták, és ezeket a nyilvánvaló dolgokat képtelenek megállapítani, vagy szándékosan ferdítenek, hogy manipulálják az olvasóikat.
Akik azt hiszik, hogy egy kormánypárti orgánumnál nem kreatív és önállóságot élvező tollforgatók, hanem egyenarcú végrehajtó csinovnyikok melóznak, ellentétben a „független-objektív-haladó” sajtó öntörvényű, karizmatikus és politikailag is oly eredményes héroszaival, ám hadd higgyék. Akik azt hiszik, hogy írásaink felső utasításra történnek egy konkrétan meghatározott kultúrpolitikai cél érdekében, azok roppant naivak és laikusak, és mit sem tudnak a politika és a kormányzás mechanizmusáról.
Egy kormány nem vitatkozik és bölcseleg, hanem intézkedik, és legfeljebb cselekedetei megmagyarázásához, indoklásához, megvédéséhez van szüksége a sajtóra, nem pedig saját szándékai kiprovokálásához. Ahhoz sem kell sok ész, hogy megkülönböztessünk egy kormánytól vagy Soros bácsitól érkező feladatot egy magánvéleménytől.
Amiről az ellenzéki sajtó kajánul azt állítja, hogy megosztottság és marakodás van a nemzeti oldal kultúrszférájában, valójában azt jelenti, hogy egyféleképpen látja Szakács Árpád, másképpen L. Simon László, megint másképpen Békés Márton, ismét másképpen én, és másképp a PestiSrácok vagy a 888 publicistái, merthogy különböző emberek vagyunk, eltérő érintettséggel.
Megírjuk a véleményünket, a meglátásainkat: vitaindítókat mondunk. Ebből elméletileg társadalmi vitának kellene kialakulnia, annak pedig valamiféle konszenzusba torkollnia előbb-utóbb, ami a konfliktust levezeti, megoldja, és esetleg a kultúra ügyét előreviszi. Mondom: elméletileg, mert sajnos Magyarországon erre kevés az esély, a vitához ugyanis partner is kellene, a konszenzushoz még inkább.
De lám, minden kijelentés, minden magánvélemény ribilliót eredményez, és szemrebbenés nélkül magyarázza félre, ki, ahogy éppen tudja. Békés Márton például nem azt mondta, hogy Esterházy Péter nem jó író, hanem egészen pontosan azt fogalmazta meg, hogy nem csak Esterházy Péter tündököl csillagként a magyar irodalom egén.
Hogy tovább boncoljam a kijelentés értelmét: nincs olyan axióma, hogy valaki „az” író, az egyetlen, a tuti. Van, akinek Esterházy a jó író, van, akinek Kertész Imre, van, akinek Szilágyi István, van, akinek mindhárom: rám például Mózes Attila Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket című regénye hatott legjobban a rendszerváltás utáni magyar prózából. Ezt a regényt alig ismerik, s több ilyen probléma sorjázik még a kultúrharc origójánál, de ne szaladjunk előre.
Most az egész magyar ellenzéki média tele van sivalkodással, hogy a galád kormány meg a csinovnyikjai ki akarják törölni a köztudatból Esterházyt meg egyáltalán mindenkit, aki a baloldali és nem a nemzeti-konzervatív-népiesch vonalhoz tartozik (mintha egy határozott vonalat lehetne húzni a kettő közé). Holott gondolkodó ember nem lehet annyira hülye, hogy ilyesmire vállalkozzon: az egész történelem bizonyítja, hogy egy írót el lehet nyomni, meg lehet ölni, de elhallgattatni nem lehet, mert ez a konok és ádáz fajzat még a halála után is beszél. Nem vagyunk ostobák. Nem ezt akarjuk.
Csakhogy az ellenlábas szekértábor hülyének néz minket. Ahogy a politikában is folyamatosan hülyének néz, miközben egy évtizede zsinórban szenvedi a súlyosabbnál súlyosabb vereségeket, és idén olyan csapást szenvedett, amiből egyhamar nem fog talpra állni. A vereség oka a mérhetetlen gőg, ami, úgy tűnik, a baloldali gondolkodás legfőbb jellemzőjévé nőtte ki magát.
A baloldali értelmiség mindenben olyan magabiztos, kategorikus és elitista, mintha nála lenne a bölcsek tuti köve, és minden más gondolatrendszer követői taplók és tehetségtelen tulkok lennének. Elképesztő agresszivitással védik érdekeltségeiket, mintha kizárólagossági joguk lenne az élet minden területére. Ha támadnak, vehemenciájuk félelmetes, az eszközökben nem válogatnak, és ez sajnos legtöbbször visszariasztja a kevésbé harcos konzervatív értelmiségit.
De az írót elhallgattatni – mint azzal fentebb is példálóztunk – hosszú távon nem lehet. A rendszerváltás utáni balliberális dominancia mámorában a kanonizáló korifeusok gőgösek voltak, nem pedig bölcsek. Amikor a magyar történelemben először ténylegesen megszűnt a cenzúra és ténylegesen megvalósult a szólásszabadság – azaz a rendszerváltás után –, meg kellett volna történnie az egész magyar irodalom újraértékelésének a kezdetektől a határon túli irodalmakig és az emigráció irodalmáig.
Nem történt meg: egy elitista kánon állt föl, amelyben még a legnépszerűbb költőfejedelmeknek, Faludy Györgynek vagy Kányádi Sándornak sem jutott főszerep. A főszerepet Esterházy Péter kapta meg, akit az elit emelt piedesztálra, holott Faludy és Kányádi mögött sokkal régebbi és sokkal népesebb rajongói tábor állott, a magyar irodalom története során életében még egyetlen poéta – Petőfi sem – örvendett ilyen óriási népszerűségnek, mint ők ketten.
Mindeközben Esterházy írásművészete megosztó volt, a magyar Nobel-díj pedig valaki más, a kvázi ismeretlen Kertész Imre tarsolyában rejtőzött, akit csak a Nobel-díj elnyerése után, néhány évig ünnepeltek, aztán, amikor kiderült, hogy nem feltétlen híve Európa „öngyilkos liberalizmusának”, és pofátlan módon elfogadta a Magyar Szent István Rendet a nemzeti kormánytól, ismét elkezdték elhallgatni. Jellemző, hogy a balliberálisok nem a Nobel-díjas Kertész Imre, hanem Esterházy Péter születésnapját javasolták a magyar próza napjának.
Szerencsére a konzervatív körök – a Magyar Írószövetséggel az élen – ezúttal igazán a sarkukra álltak, és a magyar próza első igazi géniuszának születésnapja vált a próza ünnepévé. Jókai Mór ugyanis kiállta az idők próbáját, míg a közelmúltban elhunyt kortársaink – ha géniusznak tartjuk őket, ha nem – még várnak a történelmi megmérettetésre.
Visszatérve Faludyra és Kányádira: a rendszerváltás után egyik sem szegődött el szekértáborokhoz, nem is voltak rászorulva, a saját útjukat járták. De mindketten nemzeti érzelműek voltak; ez Kányádi esetében nyilvánvaló, Faludy esetében meghökkentően hallszik, pedig a himnikus Óda a magyar nyelvhez és számos költemény, próza és jegyzet bizonyítja, mennyire fontos volt Faludynak – származása, ateizmusa és politikai meggyőződése ellenére – a magyarság.
A két költőóriás recepciója a liberális térfélen gyakorlatilag a zéróval egyenlő. Aki ezt cáfolná, legyen oly kedves elénk tárni és összemérni az Esterházy- vagy Nádas-bibliográfiát a Faludy- és Kányádi-recepcióval, és hozza magával az egyetemi szakdolgozatok összehasonlító listáját is.
Most akkor megjegyezném azt is, hogy az egyik emigráns volt, a másik pedig határon túli. Ennek azért van relevanciája, mert ha megfigyeljük, a balliberális kánon ünnepelt élvonalában aligha találjuk meg az emigráció vagy a határon túli irodalom nagyságait. Farkas Árpád és Király László erdélyi költők Magyarország Babérkoszorújával való kitüntetésekor, 2016-ban – mint már említettem lapunk hasábjain – Kálmán C. György professzor, az MTA munkatársa megkérdezte: Kik ezek? Makkai Ádámot – a Kossuth-nagydíj és a Magyar Szent István Rend birtokosát –, aki ugyancsak emigrációban tevékenykedett, arra sem méltatják, hogy elolvassák, hiszen csakis dilettáns lehet, ha a jelenlegi kormány kitüntette.
Ennek a mellőzésnek vajon a piacféltés lehetett az oka? Vagy egyszerűen a gőg, a bölcsesség hiánya és a felelőtlenség? Mindenesetre a kortárs magyar irodalmi érvényesülés hasonlatos volt egy amerikai popfesztiválhoz. Aki feljutott Budapestre és elég ügyes volt, közösült, aki nem, az legfeljebb onanizált.
(Folytatjuk)
(Szakács Árpád Kinek a kulturális diktatúrája? című sorozatának 11. része hétfői lapszámunkban jelenik meg.)
A cikk első része ITT, a második pedig ITT olvasható.