Valamire való író nem közöl a Kortársban – oktatott egy tapasztalt pályatárs, mikor még süldő poéta voltam, a kilencvenes évek derekán. Nem igazán értettem, hogy egy írószövetségi tag szerint miért ciki a Magyar Írószövetség folyóiratában publikálni.
Akkor még a kultúrharc látensebb volt, és minket, fiatal írókat nem is érdekelt, mi írtunk: szervezkedtünk, jártuk a Kárpát-medencét, és igyekeztünk röptiben elkapni minden múzsát. Azért voltak már dolgok, amikre fölfigyeltem, például egyre gyakrabban hallottam, hogy a Magyar Írószövetség egy sóhivatal, hogy milyen szörnyű abban lenni, hogy túl sokan vannak… Nem értettem, miért baj az, ha sok tagja van egy írószervezetnek, miért zavar ez egyeseket.
2004 elején aztán rájöhetett bárki. Döbrentei Kornél egy tüntetésen „alig kódoltan antiszemita” beszédet mondott (a kifejezést abból a levélből emeltem ki, melyet több író, a legismertebb köztük Konrád György intézett az Írószövetség elnökének), és kitört a ribillió.
Mint tudjuk, a liberális nyelvek hegyén mindig ott pödri kicsiny bajszát a „náci” kifejezés, úgyhogy az „alig kódoltan antiszemita” már eleve gyanúsan finomkodó egy olyan társaság szájából, melyet Konrád György neve fémjelez. De nem tisztem most elemezni a beszédet, a lényeg az, hogy az Írószövetség vezetőségét fölszólították: határolódjon el Döbrenteitől. Hetekig dörögtek az ágyúk, folyt a polémia, óriási hisztéria kerekedett, végül másfél száz író szállt ki az Írószövetségből. Pedig az Írószövetség vezetősége jogilag tökéletes és elfogulatlan választ adott:
„A Magyar Írószövetség nem pártszimpátiák, hanem szakmai kritériumok alapján veszi fel tagjait, lényegét tekintve mára pártokon és politikán kívül álló szakmai szervezet. Tagjai – az alkotmányosság keretein belül – a legkülönbözőbb politikai nézeteket vallják, és tagságuk szempontjából ez közömbös (volt eddig). A 2004. január 11-i tüntetésen részt vevő Döbrentei Kornél költő nem az Írószövetség megbízásából mondta el beszédét, ennek megfelelően a nyilvánosság előtt maga viselte annak következményeit, az Írószövetség vezetősége ezért nem kívánt viszonyulni ahhoz.”
A Magyar Írószövetség – példaértékű bátorságot tanúsítva – ellenállt a neoliberális polkorrektség első nagy ostromának. Aztán egy másik szög is kibújt a zsákból, mert a kilépők a Szépírók Társaságába tömörültek, és ez az írószervezet hamarosan tekintélyes állami juttatásokat kezdett kapni, míg az állam hivatalos írószervezetét valósággal éheztették 2010-ig. Immár több fóka jutott kevesebb eszkimóra, és mint mondtam, a konspirációs teóriákért nem rajongok, de aligha magyarázza be nekem valaki, hogy a lóvé nem volt benne a tervekben.
Akkor bezzeg nem voltak petíciók, tüntik és sajtóhisztik az aránytalanságért, Magyarország a legdemokratikusabb ország volt a világon, az őszödi beszéd a politikai őszinteség csodás iskolapéldája, Nádas Pétert idézve „nagyszerű beszéd, a retorika egyik csúcsa”, Esterházy szerint „egy nagyon is erkölcsi alapozású szöveg”, a 2006-os szemkilövetések pedig a szélsőségekkel való helyes bánásmód demonstrációi.
A migrációhoz is más volt a viszonyulás, senki nem akarta simizni a 23 millió románt, akikkel Gyurcsány fenyegetőzött, mikor kiírták a határon túli magyarság állampolgárságáról szóló népszavazást: úgylehet, az volt a gond velük, hogy nem voltak muszlimok.
Ebben a nagyszerű, demokratikus és erkölcsileg feddhetetlen korszakban, mely szerencsére csupán az olvasóknak végződött államcsődben, és nem az író uraknak, végképp kijelölték a követendő írói életpályát. A leendő író megszületik, lehetőleg Budapest belvárosában, lehetőleg liberális értelmiségi családban, majd őgyelegni kezd a József Attila Kör körül, és mikor lojalitását bebizonyította, valamint azt is, hogy nem képez különösebb piaci veszélyt idősebb és menőbb pályatársaira, azaz 35-50 ismerősénél többet nem érdekel az írásművészete, taggá válhat, és megjelenhet a debütkötete.
Erről megjelenik hat méltatás az elit irodalmi folyóiratokban (nem a Kortársban!), és amennyiben ezeket az elméleti írásokat még maguk a szerzők sem értik, és az égvilágon senki nem olvassa el, az ifjú titán poétává szenteltetik.
A következő állomás – a Magyar Írószövetség nagy ívben való elkerülésével – a Szépírók Társasága. Az írói tevékenységen és az illedelmes viselkedésen kívül még volt-van néhány ajánlott dolog, például hallgatni a Gyurcsány-érában és pofázni 2010 után. Betartani a polkorrektség szabályait, elkerülni a homofóbiát és a szexizmust, férfiként is pártolni a feminista íróhölgyek nyavalygását, aláírni minden petíciót, köztük a Szépírók Társaságának szoborellenes tiltakozásait, és odaadóan kommentelni, de legalábbis lájkolni a Facebookon, ha valamelyik hangadó valakit gyalázni kezd, aki nem így képzeli el az irodalmi életpályát.
Aki ezeket a szabályokat betartotta, az bekerülhetett a Kasztba, és ez ma is így van. Aki olyan undorító intézményekkel kokettál, mint a Magyar Írószövetség, a Magyar Művészeti Akadémia, a Magyar Pen Club vagy a Kárpát-medencei Tehetséggondozó (KMTG) keretében működő Előretolt Helyőrség Íróakadémia, az „alkalmi kivétellel” dilettáns talpnyaló, akinek írói karrierje csak addig tart, amíg Orbán Viktor megbukik.
Péterfy Gergely író tisztán megírta az Ésben a fenti intézményeket, kiemelkedően a KMTG-t hónapokig gyalázó cikksorozat egyik gyöngyszemében (Foximaxi, És, 36. szám, 2017. szeptember 8.): „Ma az államilag támogatott kultúra alkalmi kivételektől eltekintve a dilettánsok bosszújáról szól.”
Hadd szemelgessünk még ebből a kedves, szerény és elfogulatlan írásból: „Aztán, ahogy ez lenni szokott, néhány évig dől az állami médiumokból a náci vagy komcsi szenny, aztán lassan elválik a szar a májtól. […] A NER-nek nincs komolyan vehető írója, logikus volt, hogy előbb-utóbb jön valaki, aki azzal házal, hogy feltalálta a NER-kompatibilis író algoritmusát, és rövid határidőre szállítást is vállal.”
Teccik érteni? Alkalmi kivétellel ennek a náci vagy komcsi szennynek és fekáliának államilag támogatott gyártói a következők (a teljesség igénye nélkül): a Nemzet Művészei, ha a közelmúltban elhunytakat is megemlítjük, olyan dilettánsok, mint Kányádi Sándor, Csoóri Sándor, Jókai Anna és Juhász Ferenc; és olyan élők, mint Ágh István, Buda Ferenc, Csukás István, Dobai Péter, Kalász Márton, Kiss Anna, Szilágyi István, Tandori Dezső, Tornai József, Tőzsér Árpád.
A helyszűke miatt a Magyar Művészeti Akadémia irodalmi tagozatának félszáz nevét nem sorolom föl, és érintettség okán nem hivalkodom az Előretolt Helyőrség Íróakadémia ifjabb generációkhoz tartozó üdvöskéivel, pardon, fűzfapoétáival. Aki ezekre a dilettánsokra kíváncsi, tájékozódhat az intézmények honlapján. De felesleges, ugyanis kérészéletű lesz a karrierjük. A liberális literátori víziókban ugyanis már nincs messze az a nap, amikor a feldühödött kultúrtömeg kivonul az utcákra, elűzi a diktátort, meglincseli az irodalmi intézmények vezetőit, továbbá visszahelyezi az SZDSZ-t a hatalomba.
Képzeljük el, mi történne, ha valamelyik, a nemzeti oldalhoz tartozó írónk vagy publicistánk – csak úgy tréfából, írói játékból – egy utópisztikus tárcát fabrikálna, mely a közeljövőben játszódik, és egy forradalomról szól, melyben Konrád Györgyöt foglyul ejtik, esetleg meg is lincselik, miközben „visít, mint a disznó, ha ölni húzzák”. Ugye, hogy vége lenne a világnak, megtelne a Kossuth tér, a berlini magyar nagykövetséget megrohamoznák, és a világsajtó tele lenne azzal, hogy micsoda egy mocskos náci ország vagyunk?
Semmi gond, ha békét akarunk, csupán annyit kell tennünk, hogy kicseréljük a nevét. Keressünk egy kevésbé liberális és akár dundibb személyiséget, például Szőcs Gézát. Péterfy Gergely is így tesz A palermói béke című kicsiny disztópiájában, a 2013 és 2016 között írt közéleti publicisztikáit tartalmazó, Mindentől keletre, avagy román kém a Weiss-családban című könyvében.
A jeles műben Fekete Györgynek – aki a Magyar Művészeti Akadémia elnöke volt az édibédi mese megírásának idején – még csak sikerül valahogy elbujdosnia, miután a forradalom Üzbegisztánba űzi Orbán Viktort, ám Szőcs Géza nem jár ilyen szerencsével: „Mindenkinek vízumot ígértek, akik részt vettek Szőcs Géza elfogásában… Eszembe jutott az az ikonikus pillanat, amikor az egykori költő, a Liberálisbőrrel Szegett és Esterházy-fürtökkel Ékesített Fehérló-Rend tulajdonosa a pénzeszsákjaiba kapaszkodik, miközben visít, mint a disznó, ha ölni húzzák.”
A nagy műélvezetben elfelejtettem megemlíteni, hogy Péterfy Gergely a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének igazgatója. Ez az intézmény „a magyarországi könyvpiac publikációs és termelési értékének 92 százalékát megjelentető és előállító cégek alkotta önkéntes társulás” (lásd az MKKE honlapját).
A könyvpiac felügyeletén kívül ők szervezik az ünnepi könyvhetet, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivált és ezen jeles események megnyitó ünnepségeit, ahol izgalmas, hazafias megnyitó beszédek szoktak elhangzani. Mint azt a fenti Péterfy-gondolatok is bizonyítják, ez a poszt is érdemes, elfogulatlan honférfiúi kézben van.
A cikk első része ITT, a második ITT, a harmadik ITT, a negyedik pedig ITT olvasható.