Hasít a globalizáció, az egyes országokat, kultúrákat mégsem csupán az óceán, hanem – miként mondani szokás – egy világ választja el egymástól. Tegnap erre a szabadstílusú sí valóban rendkívül izgalmas ugrás számában láthattunk példát.
Az aerials tulajdonképpen műugrás, csak éppen nem vízbe trambulinról, hanem sílécekkel a lábon, bele a hóba – annak minden veszélyével együtt. A versenyzők egy lejtőn úgy száz métert csúszva vesznek lendületet, aztán egy ugratóról a levegőbe emelkednek jó tízméteres magasságba, pörögnek, forognak, végül landolnak.
A laikus szemével nem csupán látványos produkció, hanem istenkísértés; hiszen ha a műugró rosszul forogja ki az ugrást, legfeljebb kicsit megcsípi a víz, itt viszont könnyen összetörheti magát a sportoló. Hogy mennyire nehéz a pontos landolás, arra a tegnapi versenyben is láthattunk példát; a hatos döntő, tehát a legjobb hat résztvevője közül négyen is buktak. Többnyire hasra, arccal a hóba esve, mégis teljesen másként – hogy visszakanyarodjunk a felütéshez.
Elsőként egy bájos amerikai hölgy, bizonyos Madison Olsen ugrott – és rontott; ám ahogy feltápászkodott, egyből mosolygott, integetett. S nem azért, mert egy profi ilyenkor így tesz, hanem mert így fakadt belőle: ő azért ugrik, mert élvezi, amit csinál, s ugyan törekszik a tökéletességre, a győzelemre, de ha az nem adatik meg, akkor sem roskad magába. S hozzá hasonlóan – nem volt alkalmuk összebeszélni – az edzője is rögtön tapsolt, mosolygott, miként a szép számú amerikai közönség minden tagja.
Utána következett a fehéroroszok harmincnyolc éves olimpiai bajnoka, Alla Cuper, aki már mindent megnyert, amit csak lehet. Bevállalta az egyik legnehezebb ugrást, kicsit rövid lett, bukott, majd halálra vált képpel próbálta összeszedni magát, miközben az edzője dühödten őrjöngött.
Talán a sors akarta úgy, hogy egy másik fehérorosz, Hanna Huszkova nyerjen, nehogy szegény Cuper hősből a nemzet szégyenévé váljon.