– Megvan már az újabb cél, helyszín és időpont?
– Igen, április elején Bécsben futunk maratont. Lukács Lacit (a Tankcsapda frontembere – a szerk.) ezzel leptük meg nászajándékként. Mindent elintéztünk, a nevezést, az utazást, a szállást, neki csak le kell futnia a távot. Én még annyit vállaltam, hogy végigmegyek vele, segítek beosztani az erejét, s biztatom, ha eljön a holtpont. Nekem is jót tesz majd ez a bécsi maraton, mert ezúttal tét nélkül futhatok. Néhány perc eltéréssel három és fél óra alatt már többször teljesítettem a távot. Aztán engem is utolért a tudományosság. Félmaratonon egy óra huszonhat perc a rekordom, akik értenek hozzá, azt mondják, erre simán kellene három tizenötöt futnom maratonon. Eszerint készültem a novemberi torinói maratonra, az időpontot is gondosan kiválasztva, hogy akkor már nincs meleg, ami többször is megölt, de még hideg sem. Olyan tempóban vágtam neki, hogy meglegyen a három tizenöt, harminc kilométer után aztán meghaltam, s megint három és fél óra lett belőle. Nem adom fel, de kicsit most pihentetem a dolgot, májusra új kihívást találtam, párban akarom lefutni az ultra Balatont. Először ötös csapatban csináltam meg, aztán tavaly hármasban, most kettesben. Száztíz kilométer egy nap alatt, ha nem is egy adagban, már komoly erőpróba lesz.
– Mikor, mitől kattant rá a futásra?
– Még akkor, amikor futballoztam. Gyors játékosként emlékeznek rám, ennek ellenére a felkészülés alatt a hosszú futásokat is jól bírtam, s meg is szerettem.
– Több, korábbi játékostól hallottam azt a panaszt, a hosszú futásokkal tették tönkre, úgymond kiégették belőle a gyorsaságot. Erről mit gondol?
– 2000 telén, amikor a Frankfurt játékosa voltam, én is megrettentem. Felix Magath volt az edzőnk, aki a keménységéről ismert, arról kevésbé, hogy lelkes amatőr futó. A ciprusi edzőtábor során hetente többször is vezényelt hosszú futást. S nem ám fél órát, hat-hét kilométert. A tengerparton elindultunk az egyik irányba, s amikor már ötven perce mentünk, akkor kezdtem aggódni: mi lesz ebből? Magath rendre végigfutotta velünk a majd két órát. Egy-egy nagyobb táv biztosan nem árt, sőt felkészülés alatt, résztávos edzésekkel kiegészítve hasznos is lehet, de azért nem véletlen, hogy nem csupán a maratonisták, de még a középtávfutók is meglehetősen vékonyak, ez a fajta igénybevétel valóban nem a gyors izomrostokat stimulálja.
– S edzői minőségben mi a véleménye erről?
– Ne is mondja, mostanában kapom az ívet rendesen. A C licences tanfolyam tényleg inkább csak játék volt, sokáig azt gondoltam, nekem ennyi is elég, ezzel is elleszek a Loki utánpótlásában. Amikor aztán a nyáron kimondottan korábbi válogatott futballistáknak indult egy kurzus – többek között Gera Zoltánnal, Juhász Rolanddal, Torghelle Sándorral, Vanczák Vilmossal, Kerekes Zsomborral és Czvitkovics Péterrel végzem együtt –, akkor éreztem, ezt hiba lenne kihagyni. Ám ez mind semmi. Kiderült, hogy az A licenc már érettségihez van kötve, nekem viszont csak szakmunkásvizsgám van. Ezért levelezőn az érettségire is készülök. Először is azt kellett megtanulnom, hogyan kell tanulni. Aztán belerázódni az informatikai világba, mert korábban a Facebookot csak hírből ismertem. Szerencsére a barátnőm egyetemet végzett, így tud segíteni. Most jön a java. Áprilisban lesz a tizenkettedikes vizsgám, júniusban pedig az érettségi. Közben pedig minden hétfőmet Telkiben töltöm. Nem is a tanulással van bajom. Nyolc óra tizenöt percre Telkiben kell lenni. Aki elkésik, annak énekelni kell… Debrecentől Budapestig rövidebb az út, mint onnan át a városon vagy a nulláson keresztül Telkiig. Falusi gyerek vagyok, az araszolás a dugóban nem nekem való.
– A futást mint szenvedélyt nem kell megmagyarázni. De honnan jött az írás gondolata? Miért tartja fontosnak, hogy blogot vezessen a futással kapcsolatos élményeiről?
– Nem én írom. Az egyik kollégája keresett meg azzal, mesélnék-e az élményeimről. Időnként lejegyzi, amit mondok, aztán megjelenik a Csupasport magazinban.
– Pedig büszkén vállalhatja, igazán szórakoztató történetek. Például az újévi pálinkás gyalogtúra, amikor az egy évvel korábban az erdőben elrejtett palackot meg kell találni, s csak akkor ihatnak, ha sikerül…
– Eddig mindig sikerült…
– Az ősszel kelt bejegyzése pedig egyenesen stílusbravúr: „Már a nyáron is eszembe jutott: irány Torino! Aztán Cristiano Ronaldo megelőzött…”
– Valami motoszkálhat bennem, de ne aggódjon, nem eszem el a kenyerüket. Tényleg van egy-két jó sztorim, ezeket összegyűjtöttem egy könyvben, aminek az a címe, a Bombázó.
– Az önirónia mindig az erőssége volt. És persze az őszinteség. Ha már Magath az imént szóba került, pályafutása talán legtöbbet emlegetett esete, amikor Frankfurtban az edzője állítólag azt mondta, ne látogassa az edzéseket, mert zavarja a többieket. Százból kilencvenkilencen ezt elhallgatnák. Az őszinteség kifizetődő a futballban, úgy általában az életben?
– Nem szeretek kertelni. Az emberek nem hülyék, tudják, mi a helyzet, függetlenül attól, hogy valaki éppen igazat mond vagy hazudik. A mai világban sajnos inkább az a furcsa, ha nem hazudsz. Nem mindig kifizetődő őszintének lenni, én is szenvedtem ettől játékosként. A vezetők nem szerették, ha kimondtam a véleményem. Aztán megtanultam, hogy inkább csak magamról beszéljek, a csapatról legfeljebb utalással. De ettől nem változtam meg. A könyvemben is ez köszön vissza. S egy dalszöveget is írtam a zenekaromnak. Tudom, itt-ott csiszolni kell, de a refrén azért ez lesz: Minden úgy van jól, ahogy van. Így leírva talán nem olyan nagy szám, de ha magunk elé képzelünk egy sokat látott, becsületes öreg bácsit, akkor az ő szájából jól hangzik. Ilyen volt a nagypapám. Ez az ő dumája. Ez az elfogadás ma már rám is jellemző. Azt persze nem szeretem, ha omladozik a ház, de nem piszkálok senkit sem, pláne nem a Facebookon.
– Edzőként ennek az elvnek miként képes megfelelni? Mit tesz, ha egy játékos nem azt csinálja, ami a feladata?
– Az utánpótlás azért más. Egyrészt ma már nem illik elzavarni a fiatalokat, másrészt nem is szabad, mert annyian azért nincsenek, hogy ha kiesnek néhányan, azonnal mások állnának a helyükre. Mindenkinek igyekszem megtalálni az erősségét és azt kidomborítani, egyedül a sumákolást nem tolerálom.
– Ha önt annak idején tudatosan képezik, többre vihette volna?
– Nem szoktam példálózni, hogy az én időmben így meg úgy. A gyorsaságommal akkoriban talán könnyebb volt érvényesülni, de megfelelő képzéssel komplexebb futballista lehettem volna. Jó, nem egy Sándor Tamás, de többet ki lehetett volna hozni belőlem.
– S edzőként milyennek látja a magyar futball jövőjét?
– Ilyen körülmények soha nem voltak, erre nem lehet fogni az eredményeket. A futballt körülvevő közeggel van baj. Nálunk valamiért nem tisztelik az emberek a labdarúgást. Azok sem eléggé, akik benne élnek. Mindig Máltával szoktam példálózni, ahol volt szerencsém megfordulni. Málta kis ország, jóval mögöttünk van a világranglistán, soha nem ért el nagy eredményeket, mégis, ott van becsülete a futballnak. Hogy a magunk portája előtt söpörjek, a mi időnkben nem lehetett beférni az Oláh Gábor utcai stadionba. Aztán elkészült a csodálatos új stadion, ahová csak kevesen járnak. Szoktam kérdezgetni az embereket, miért nem jönnek, de nem tudom a pontos választ.
– Eluralkodott a közöny.
– Lehet. Egyszerűbb megnézni a Barcelonát a tévében, vagy ma már akár a villamoson telefonon. Kétségtelen, Messiék jobban fociznak, csak éppen a Barca nem a miénk.
– Edzőként mi a célja?
– Idővel szeretnék majd felnőttcsapatnál dolgozni. De nem vezetőedzőként. Nem vagyok az a karakter, s ez nem képzettség, tanulás kérdése. Erre születni kell, magamban nem látom ezt a képességet. Lelkiismeretes pályaedző azonban lehetek, akinek nem kell öt lépést tartani a játékosokkal, hanem csak hármat. Nekem az edzőség még mindig megfoghatatlan. Futballistaként egyszerű volt, pontosan tudtam, mikor játszottam jól és mikor rosszul. Az edző attól végezheti jól a feladatát, hogy kikap a csapat, és fordítva is. Játékosként még azt mondtam, nem is akarok edző lenni. De a futball az életem, nem tudok meglenni nélküle. Ezért is hagytam abba a játékot olyan későn, negyvenegy évesen. Még ma is álmodom vele. Azt hittem, belepusztulok, amikor befejeztem. Túléltem, s maradtam a futballban, szerencsére.