Világ- és kétszeres Európa-bajnok, Bajnokok Ligája- és Európa-liga-győztes. Ezek Fernando Torres legfontosabb sikerei a spanyol válogatottal, illetve a Chelsea-vel. Az egykor Kölyök becenév alatt a világelitbe betört támadó, ha nem vigyáz, úgy öregszik ki a futballból, legalábbis annak elitjéből, hogy nevelőklubjával, ahová pályafutása leszálló ágában aztán visszatért, nem nyer semmit. Ugyanis már hetekkel ezelőtt bejelentette, hogy az idény végén búcsúzik a „Matracosoktól”, s feltehetőleg a tengerentúlra, az MLS-be vagy Kína felé veszi az irányt.
– Itt kezdtem tízévesen futballozni, itt értem el első nagy sikereimet, itt lettem ismert játékos, minden ideköt, az Atlético az otthonom – elevenítette fel a kezdeteket a napokban adott interjúban. S ez nem az érzelmi húrok kötelező pengetése, hanem így igaz. Sőt, Torres érdeme talán ennél is nagyobb: az ő nevéhez fűződik az Atlético feltámadása.
Az ezredfordulón, amikor a csapat kiesett a spanyol másodosztályba, és kínzó anyagi gondok emésztették, kevesen hittek benne, hogy hamarosan a Barcelona és a Real Madrid potenciális hazai kihívója, európai kupagyőztes lehet ismét, s új, pompás stadiont – a Metropolitanót – kell építeni, mert a régi – a Vicente Calderon – szűkössé és elavulttá válik.
Torres ott volt a kezdeteknél, a 2002-ben kiharcolt feljutásnál. Paradox módon azzal is segítette a felemelkedést, hogy 2007-ben a Liverpoolhoz szerződött, mert az érte kapott busás összegből tovább erősödhetett a keret.
Az elmúlt évtized szakadatlan sikertörténet. Két Európa-liga-győzelemmel (2010, 2012), spanyol bajnoki címmel (2014) és kupagyőzelemmel (2013), két Bajnokok Ligája-fináléval (2014, 2016). Noha a BL-döntőben két évvel ezelőtt elszenvedett vereség nagyon megviselt mindenkit a klubnál, a megjósolt szétesés elmaradt, lám, az Atlético idén is legalább a Realt megelőzte, s második lett a La Ligában. És noha a BL-csoportkört nem élte túl, de az Európa-ligában egészen a fináléig menetelt.
Különösen amióta Diego Costa a télen visszatért a spanyol fővárosba, Torresnek kevés játékperc jut, de Diego Simeone ma aligha teheti meg, hogy ne küldje legalább csereként a pályára.
Az Atléticót joggal várta mindenki a fináléba, ahová az Olympique Marseille viszont némi meglepetésre jutott el. És szerencsével persze. A csoportkörben sem volt nehéz dolga, aztán az egyenes kieséses szakaszban sorrendben a Bragát, a Bilbaót, a Lipcsét és a Salzburgot búcsúztatta.
Ha Gulácsi Péter csapatán nem mutatkozik a tavaszi fáradtság, akkor valószínűleg ma az RB Leipzig nézne farkasszemet az Atléticóval.
Persze egy egykori BL-győztes (1993) együttest – Zinedine Zidane szülővárosának csapatát – hiba lenne lebecsülni még akkor is, ha Franciaországban is leginkább a másodhegedűs szerepére kárhoztattatott a Paris Saint-Germain mögött.