Kipukkadt volna a lufi? Ha igennel válaszolunk, akkor nem lennénk igazságosak, de akkor sem, ha a felelet egy határozott nem.
Botorság lenne elfelejteni és tisztességtelen megtagadni azt a néhány júniusi hetet, amelyet a magyar labdarúgó-válogatott boldoggá varázsolt a 2016-os Európa-bajnokságon, amikor a szurkolók tízezrei utaztak Franciaországba a csapat kedvéért, ott és itthon hatalmas tömegek ünnepelték az utcákon a valóban remek játékot, a csoportelsőséget – ez az élmény csak azoknak adatott meg, akik 1986-ban, a mexikói világbajnokságra való kijutást már legalább sihederként élték meg.
Ne nevezzük tehát kidurrant lufinak azt a szereplést, még akkor sem, ha a józanabb hangok már akkor is arról szóltak, hogy ezeket az eredményeket egy kifogástalanul, ám az eseményre speciálisan felkészített csapat érte el, és jóval kedvezőbb képet fest a magyar labdarúgás egészéről, mint amilyen az a valóságban.
Az eufória akkor elnyomta ezeket a hangokat, alighanem ezért is hatott az idén – sőt már tavaly ősszel is – roppant fájdalmasan a szembenézés az igazsággal.
A magyar válogatott talán még sohasem zárt évet ennyi megaláztatással. Sajnos a múltjában találunk bőven lehangoló időszakokat, ám olyanra, hogy néhány hónapon belül vereséget szenvedjen Andorra és Luxemburg szintű ellenfelektől, még nemigen volt példa.
A csapat kilencszer lépett pályára, ebből hat mérkőzést zárt vesztesen, hármat nyert meg, utóbbiakon a Feröer szigetek, Lettország és Costa Rica voltak az ellenfelei.
A szurkolóknál a cérna az andorrai kudarc után szakadt el, attól fogva egyre hangosabban követelték a korábban ünnepelt szövetségi kapitány és sportigazgató, Bernd Storck fejét. Az MLSZ elnöksége akkor még megkegyelmezett neki, ám október 17-én közös megegyezéssel felbontotta mindkét szerződését.
Az utolsó, a Feröer szigetek elleni vb-selejtezőn a közönség végig tüntetett, ez is bizonyította, hogy a német szakember körül ekkorra végleg elfogyott minden levegő, ezért a szövetség vezetőinek nem is maradt más választásuk.
Ideiglenes szövetségi kapitányt neveztek ki, Szélesi Zoltánnak kellett levezényelnie az év utolsó két mérkőzését, amelyek közül az első hozta az év második nagy megaláztatását, a luxemburgi vereséget.
Tavaly, az Európa-bajnokságot követően, a magyar válogatott a FIFA világranglistáján felkapaszkodott a 18. helyig, 2017-et viszont az 53. pozícióban zárja – jól érzékelhetően alkot képet ez a két adat erről a szomorú esztendőről.
A szereplésnél is szomorúbb azonban az a tény, hogy az idén sem bukkant elő az utánpótlásból olyan tehetség, akiről elhihetnénk, hogy hamarosan a válogatott kulcsembere lehet, Európa valamelyik elit bajnokságában szerezhet magának tekintélyt parancsoló nevet. Sőt éppen ellenkezőleg, a magyar légiósok egyre kevésbé játszanak komolyabb szerepet a csapataikban.
A bolognai Nagy Ádám az ősszel szinte még csak epizódszerepeket sem kapott, a francia Dijon magyarjára, Lang Ádámra ugyanez igaz, és még Lengyelországból is kikoptak a válogatott keretet megjárt magyarok.
Az egyetlen kivétel Németország, ahol a Leipzig kapujában Gulácsi Péternek biztos a helye, ráadásul az őszi idényt ő zárta a Bundesliga legjobb kapusaként, és sérüléséig Szalai Ádám is remekül helytállt a Hoffenheimben. Az idei januári és nyári átigazolási időszakban egyetlen olyan magyar érdekeltségű transzfer sem zajlott le, amely biztató lenne labdarúgásunk jövője szempontjából.
A kivételt jelentő sikertörténet nem Európában, hanem az Egyesült Államokban zajlott le: a 30 éves Nikolics Nemanja egy éve szerződött az MLS-ben szereplő Chicago Fire csapatához, amellyel bejutott a rájátszásba, 24 találattal ő lett a bajnokság gólkirálya, bekerült a liga álomcsapatába, klubjának szurkolói pedig őt választották meg az év játékosának.
Az MLSZ 2011-ben elfogadott és 2020-ig szóló stratégiai terve szerint az idén nyáron már harmadik éve két magyar klubcsapatnak kellene szerepelnie a Bajnokok Ligája és/vagy az Európa-liga csoportkörében, sőt egyiküknek meg kellene élnie a tavaszt is. A szövetség aztán 2014-ben ezt egyetlen továbbjutásra módosította, ám erről egyelőre csak álmodozhattak a legjobbjaink.
A BL-ben a Bp. Honvéd a 2. selejtezőkörben csatlakozott a mezőnyhöz, az izraeli Hapoel Beer-Sheva két győzelemmel azonnal el is búcsúztatta. Az EL 1. selejtezőkörében a Vasast kiejtette – ugyancsak két győzelemmel – az izraeli Beitar Jerusalem, a Ferencváros és a Videoton viszont továbbjutott a lett Jelgava, illetve a máltai Balzan ellen.
A következő körben a Fradi mindkétszer kikapott a dán Midtjyllandtól, a Videoton viszont túllépett az észt Nomme Kalju együttesén.
Ezután viszont következett egy bravúr a fehérváriaktól: idegenben szerzett több góllal kiejtették a francia Bordeaux-t, és ezzel a sorozat pótselejtezőjébe kerültek, amelynek első meccsén ígéretes 0-0-t értek el Belgrádban, ám a visszavágón hazai pályán 4-0-ra kikaptak a Partizantól, és ezzel le is zárultak a magyarok idei kalandjai Európában.
Az év közben egy-két élcsapatunk háza tájáról el-elhangzik ugyan a szurkolók megnyugtatására, hogy a keret tulajdonképpen már most alkalmas legalább az EL-csoportkörre, aztán valahogyan a pályán ez sohasem derül ki – így történt ez 2017 nyarán is.
Ez pedig beárazza a magyar bajnokságot a kontinensen. Így nehéz lesz elérni a stratégia idevágó célkitűzését, azaz 2020-ra bekerülni Európa húsz legértékesebb bajnoksága közé.
Az első terv szerint idáig már az idén el kellett volna jutnunk, ehhez képest az előző idényt májusban a 33. helyen zártuk, eggyel hátrább, mint amikor 2011-ben a stratégia megszületett… Hasonló a helyzet a nézőszámot tekintve is, hiszen a hat évvel ezelőtti átlagos 3000-et eredetileg 9000-re, a módosítás után 6000-re kellett volna mostanra feltornázni, de az lényegében semennyit sem moccant előre.
A nemzetközi kupában indulók névsorából kiderül, hogy a bajnoki címet némi meglepetésre a Bp. Honvéd nyerte, a második és a harmadik helyen a Videoton és a Vasas végzett, a Magyar Kupát pedig a Ferencváros nyerte.
Valahol balszerencsés az MLSZ, hogy a sokat emlegetett stratégiának egyes területeivel – többek között a létesítmények fejlesztésével, a tömegesítéssel, a sportegészségüggyel – jól halad, ám ezek éppen azok, amelyek a szurkolókat hidegen hagyják; amelyek viszont nagyon is izgatják a közvéleményt, azokban nemigen sikerül előbbre lépni.
A válogatottnál most új korszak kezdődik új kapitánnyal, a belga Georges Leekensszel, remélhetően sikerrel. A részben hazai rendezésű 2020-as Eb-ről lemaradni nagy blama lenne, ám ennek az elkerüléséhez elsősorban a kluboknál lenne szükség komoly változásokra.
ELLENTMONDÁSOK
Bernd Storck az utolsó két hónapjában ellentmondásosan nyilatkozott, ami jelezte, már valóban nem ura a helyzetnek. Ezekből szemezgettünk.
„Erős, jó keretünk van, s bárkivel felvesszük a versenyt. Sokat számít, hogy a szurkolók bíznak bennünk, azonosulnak a csapatunkkal. (Nemzeti Sport, szeptember 7.)
„Tudom, hogy (a szurkolók – a szerk.) csalódottak, és nem játszottunk jól, de megdöbbentem a hangulaton. (…) Ha a szurkolók az ellenfelet támogatják, az nem könnyű helyzet. (….) Nemzetközileg tapasztalt játékosok kellenek, most ez nem állt rendelkezésemre, csak három-négy ilyen játékosunk van.” (M4 Sport, október 10.)
„Tény, hogy a célunkat nem értük el, elvégre nem leszünk ott a világbajnokságon. Hasznosnak tartom azonban, hogy kiderült, kik azok, akikre a jövőben is számíthatunk és építhetünk. (…) Sokat jelent, hogy bő a keretünk, és nem mindig ugyanazok alkotják a csapatot, tudok változtatni. Akiknek bizalmat szavazok, rendszerint élnek is vele. (Nemzeti Sport, szeptember 17.)
„Magyarországon a futballal kapcsolatban az emberek vágyálmai nincsenek összhangban a valósággal. A vb-kvalifikációs csoportban a harmadik helyen végeztünk. Amúgy eredetileg ez volt a célkitűzés, hiszen az Európa-bajnok Portugália és Svájc is ott volt a csoportunkban. Erre azzal szembesülhettünk, hogy kritikusaink szerint a magyar futball nem fejlődik semmit, és egy helyben áll. A magyar labdarúgóklubok közül egyik sem tudott szerepelni sem a BL-ben, sem az Európa-liga főtábláján, a válogatottban pedig mindössze öt olyan futballista volt, aki rendszeresen szerepelt az európai kupák küzdelmeiben.” (Westdeutsche Allgemeine Zeitung, november 1.)