Negyven év nagyon hosszú idő. Talán a kedves olvasó nem is gondolná, de -e sorok írója immáron ennyi ideje követi annak a sportágnak az eseményeit, melynek ma megkezdődik Budapesten a divíziós világbajnoksága.
Ha valaki még nem találta volna ki, természetesen a jégkorongról van szó.
Annak, hogy egy kisgyermek megszeret valamit, sokféle oka lehet. A mi családi legendáriumunk szerint például az én édesapám úgy lett Fradi-drukker, hogy drága emlékű nagybátyjától megtudta, mit tettek a kommunisták a zöld -fehér klubbal – amely attól kezdve ugye sem színeit, sem nevét nem viselhette jó néhány évig – íly módon rögtön örök szerelmet fogadott az akkor épp Kinizsiként működő Ferencvárosnak.
A kommunista egypártrendszerben mint sportág a jégkorong számított mostohagyereknek, de legalábbis a Tűrt, Tilt, Támogat kategóriák közül semmiképpen sem volt az utóbbiba sorolható és mégis mindig jóval erején felül teljesített a sportág mifelénk.
Azokban a bizonyos hetvenes évtizedben például, amikor mint rajongó jómagam is letettem a garast a hoki mellett, többször is a B-csoportban szerepelt a magyar válogatott, nem is akárhogy, hiszen 1978-ban, Belgrádban az ötödik helyen végeztünk és mivel akkor az elit mezőnye mindössze nyolc együttesből állt, tizenharmadikok voltunk a világon.
Közben pedig fedett jégpálya egyetlen egy sem, de jégkorongjátékra alkalmas nyitott is csak alig volt az országban, a bajnokságban pedig csupán négy-, majd később már csak három csapat tusakodott egymással.
Nem véletlenül mondta az egyik japán sportvezető az 1977-es tokiói „B” vb idején azt, hogy „Uraim! Önök a világbajnokok!”, akkor, amikor a döbbenetes magyarországi létesítményhelyzetről tudomást szerzett.
A támogatandó kategória felé még akkor sem tudott közeledni a sportág, amikor ugyanezen hetvenes években a magyar bajnokcsapat – naná, hogy a Fradi – a Bajnokcsapatok Európa Kupájában, oda-vissza elverte a nyugatnémet reprezentánst, úgy, hogy a Kisstadionban megrendezett visszavágón több mint tizezer szurkoló tombolt, ünnepelt önfeledten.
Vagyis igény volt mifelénk a hokira, ám mivel a két világháború között jórészt a nagypolgárság és az úri középosztály képviselői űzték, a kommunisták számára nem volt, nem lehetett kedves.
Csoda -e, hogy egy antikommunista család sarja könnyen megszerette?
A szerelem tehát negyven éve tart és újabb fellángolása most kezdődik, hiszen – ahogy a bevezetőben már említettem – vasárnaptól jövő szombatig a Papp László Budapest Sportarénában lesz a ma 16 csapatos világelit alatt közvetlenül elhelyezkedő nemzetek vb-je.
A mieink az elmúlt 10 év során már kétszer is jártak abban a bizonyos elitmezőnyben, amihez természetesen kellett az is, hogy túléljék a kommunizmus rémévtizedeit és a 90-es évek második felétől kezdve a magyar hoki kivívja magának megérdemelt helyét a foci után következő négy legnépszerűbb és leglátványosabb csapatsportág között.
A jégkorongsport ma már ott tart nálunk, hogy gyakorlatilag minden évben jogos elvárás a válogatottól a feljutás a legjobbak közé, klubcsapataink közül nem egy méltó ellenfele, sőt sokszor legyőzője a papíron jóval magasabban kvalifikált riválisainak, ez pedig nagyrészt a TAO-törvénynek köszönhető, melynek értelmében az anyagi lehetőségek tekintetében 180 fokos fordulat következett be.
Mára tehát abszolút támogatott játék mifelénk a hoki, a nép pedig imádja, bizonyság erre, hogy a vb magyar meccseire már hónapok óta elkelt minden jegy.
Bemutatkozásképpen a nagyon erős kazahok néznek farkasszemet a mieinkkel vasárnap délután és ilyenkor rögtön bevillan az embernek egy öt évvel ezelőtti pillanat, amikor tétmeccsen először és mind ez idáig utoljára sikerült legyőznünk a volt szovjet tagköztársaság válogatottját, egy olyan eufórikus hangulatú meccsen, amely azt a bizonyos sportág iránti szerelem tüzét akkor csak tovább táplálta.
Mától pedig ez folytatódhat, Hajrá Magyarok!