– Annyira kiábrándult a futballból, hogy testnevelésórán is inkább a kosárlabdát preferálja?
– Szó sincs róla. Focizni is szoktunk, de a kosárlabda alkalmasabb arra, hogy az egész osztályt megmozgassam. Fociban egy-két ügyesebb gyerek uralja a játékot, a többiek, különösen a lányok, inkább csak nézik azt.
– S a labdarúgással kimerül annyiban a kapcsolata, hogy olykor focizik az osztály testnevelésórán?
– Tartok szakkört, több korosztállyal rendszeresen részt veszünk a diákolimpián, most éppen megyei másodikok lettünk a 12 évesekkel, amire mindenki nagyon büszke az iskolában. Továbbá hetente kétszer tartok edzést itt, helyben, Kistarcsán az U11-es csapatnak.
– Nem is vágyik arra, hogy újra elsőosztályú klubnál dolgozzon legalább az utánpótlásban?
– Úgy kéthetente ma is a futballal álmodom. Hol játékos vagyok, hol edző, de leginkább egy csapat, egy stáb tagja. Ez az, amit edzőként nem kaptam meg a labdarúgástól.
– Pedig ott volt a tűz közelében, a Honvédnál éveken át dolgozott pályaedzőként. Nem tudott, vagy nem akart feljebb lépni?
– Várjunk csak, Reszeli Soós István, Tornyi Barnabás, Glázer Róbert, Szurgent Lajos, Őze Tibor, s hogy el nem feledjem, Bognár Gyuri barátom; tehát hat edzőt szolgáltam pályaedzőként. Úgy érzem, jól végeztem a dolgom, mégsem kellettem. Amikor 2005-ben végleg eljöttem Kispestről, munkált is bennem a dac, na majd most meglátjátok, mit veszítettetek velem. Ám az élet ment tovább. Nincsenek pótolhatatlan emberek. Én sem vagyok az.
– Kispesten kívül nincs is élet?
– Én mindenhol honvédos vagyok, Kispestet leszámítva. De dolgoztam például Gödöllőn, sőt idővel utánpótlás szakmai igazgatóvá avanzsáltam. Én is azt gondoltam, korábbi futballistaként, testnevelő tanárként, szakedzőként, UEFA A-licencszel a zsebemben ez az igazán testhez álló feladat. Egy hónap múlva mégis önként távoztam. Szerveztünk egy jó hangulatú tornát, amelyen a szülők bíráskodtak, hogy átérezzék az ezzel járó felelősséget. Az egyik meccset, amelyikre különben is kíváncsi voltam, mégis én vezettem. Akadt egy vitatható eset, kinn vagy benn volt-e a labda. Én továbbengedtem a játékot, s a csapatunk gólt kapott belőle. A szülők engem hibáztattak ezért, s az egyik kolléga nekik adott igazat. Akit utána félrehívtam, s azt mondtam neki, ki kellene rúgjalak, amiért ellenem foglaltál állást, de nem akarok rosszat neked. Ezért inkább én mondtam fel. Bicskei Bertalan mondta nekem még játékoskoromban, hogy konok, makacs ember vagyok. Igaza van, bár ő ezt tudta kezelni. Hasonlóképpen jártam el a pályafutásom végén. Harmincnégy évesen én már tényleg inkább csak segíteni akartam a csapatnak, a fiataloknak, hogy átadjak valamit a tudásomból. Beértem azzal, hogy meccsenként negyedórát kaptam. Aztán úgy alakult, hogy néhány mérkőzést végigjátszottam, s a szurkolók kikezdtek, mondván, miért nem a fiatal Kabát Péter kezd. Aki, bár szintén Kispesten nevelkedett, velem ellentétben később több magyar klubban is megfordult, s most újpesti legendaként tartják számon. A csapattársaim nem álltak ki mellettem, ezért, noha senki sem kényszerített rá, inkább visszavonultam.
– Anyagilag csak jobban járna, ha a futballban dolgozna, nemde?
– A bizonytalansággal is számolva nem biztos. S van ennél egy fontosabb szempont. Nem állítom, hogy a pénz nem motivál, de játékosként félre tudtam tenni annyit, hogy nincsenek megélhetési gondjaim, inkább azt csinálom, ott dolgozom, ahol jól érzem magam.
– Tehát fontosabbnak tartja a mindennapos testnevelést, mint a labdarúgó-tehetségek gondozását?
– Érdekes kérdést feszeget. Egy tizenéves fiatalokból álló futballcsapat minden tagja úgy tekint magára, mint jövendőbeli profi játékos, sőt az őket körülvevő közeg is így kezeli őket. Csakhogy a statisztika azt mutatja, jobb esetben közülük kettőből lesz profi labdarúgó. Egy iskolai osztályban viszont minden gyerekből mozgást szerető embert kell faragni. Nem futballra, hanem futballal kell nevelni a gyerekeket, s akiben megvan a képesség, abból, ha támogatják, úgyis profi labdarúgó lehet. César Luis Menottit, a neves edzőt kérdezték annak idején, mivel járult hozzá Maradona kiteljesedéséhez. Azt felelte, ő semmivel, Maradona apjának és anyjának kell hálát rebegni, hogy összehozták a zsenit. Neki csupán annyi az érdeme, hogy nem tette tönkre. A tehetség úgyis utat tör magának. Nálunk úgy próbálják felépíteni az utánpótlásrendszert, hogy Maradonákat neveljünk. Nem fog menni, mert a Maradonák születnek. Azzal a felelősséggel kellene megbirkózni, mi lesz a húszból tizennyolccal, akik labdarúgóként nem válthatják valóra az álmukat. Ők emiatt örökre frusztráltak maradnak, s úgy érzik, szeretett sportáguk becsapta őket.
– Réges-régen, a pályafutása lezárása után olvastam vagy talán láttam egy interjút önnel, amelyben azon kesergett, hogy amint kikerült a rivaldafényből, a felesége elhidegült öntől. Ha nem tartja indiszkrétnek a kérdést, rendeződött a magánélete?
– Az első feleségemtől elváltam, de a fiainkkal nagyon jó a kapcsolatom. Az idősebbik, Viktor fölöttem, az U13-as csapattal dolgozik Kistarcsán. Roland is szereti a futballt, lelkes amatőr játékos a BLSZ-ban. A második kapcsolatomból is született két fiam, Kristóf és Ádám ikrek, tizenegy évesek, profi labdarúgó valószínűleg belőlük sem válik, amit nagyon nem is bánok.
– Aktuális kérdés: jó választásnak tartja Georges Leekenst szövetségi kapitánynak?
– Az első benyomásaim kedvezőek. Örülök, hogy ígérete szerint magyar segítőket választ majd. Hosszú távon azon lehet lemérni a munkája eredményességét, hogy a környezetében lévő embereknek mit ad át a tudásából.
– Ön szerint milyen irányban halad a hazai labdarúgás, úgy általában?
– Ha rajtam múlna, a sportág harminc-negyven meghatározó alakját összezárnám egy helyiségbe, mint a bíborosokat a pápaválasztáskor, s addig nem engedném ki őket, amíg végre nem állnak elő életképes ötletekkel, sőt tervekkel. A vitát, az eszmecserét, a gondolatot, a mentális képességet, s annak fejlesztését hiányolom a legjobban a magyar futballból.