A futball puristái, a tiszta viszonyok felkent apostolai legszívesebben egy csillagot biggyesztenének a Manchester City vagy a PSG Premier League-, illetve Ligue 1 bajnoki címei mellé. És talán lenne is némi igazuk. A két, Perzsa (Arab)-öböl menti tulajdonban lévő klub ugyanis nemcsak korlátlan erőforrásokkal indul harcba a kontinens patinás, tradicionális egyesületeivel (Real Madrid, Barcelona, Manchester United, Bayern München), hanem ezek az erőforrások nem is nagyon burkoltan az abu-dzabi és a katari államkincstárból érkeznek, mi több, jócskán „piszkos pénzek”.
Manszur sejk, a City – papíron – tulajdonosa féltestvére az Egyesült Arab Emírségek uralkodójának, Kalifa sejknek. A klub állami, sőt családi tulajdonban van, hiszen Abu-Dzabi tényleges tulajdonosa is a Kalifa család. Már ez sem túl szép, de ha egy kicsit megvizsgáljuk annak a 264 millió fontnak (durván 93 milliárd forint!) az eredetét, amennyit 2017-ben fizetés gyanánt felvettek a City játékosai (Agüero, Yaya Touré, De Bruyne, David Silva, Sterling és társaik), továbbá annak a 15 millió fontnak (5,26 milliárd forint), amennyi Pep Guardiola menedzser bére, igencsak elcsodálkoznánk.
De akkor is, ha górcső alá vennénk Neymar 222 millió eurós átigazolási díjának a forrását, bár a vásárló Paris Saint-Germain (ahol a Qatar Investment Authority befektetési alap a névleges tulajdonos, és az egyébként ománi születésű Nasszer al-Kelaifi az elnök) éves bértömege, a 137 millió euró (122 millió font) eltörpül a City hasonló adatai mellett. Bár ha a legmagasabb fizetéseket vetjük össze, akkor a Neymar által egy héten megkeresett félmillió euró (443 000 font) magasan veri a legjobban fizetett City-futballista, Sergio Agüero heti bérét, a 220 000 fontot.
De hát mi is a probléma az öböl menti országok pénzével? Az Egyesült Arab Emírségekben és Katarban is mindössze 15 százalék a teljes jogú állampolgárok aránya, a maradék 85 százalék többé-kevésbé jogfosztott, nagyrészt éhbérért dolgozó, szinte rabszolgasorban tartott dél-ázsiai (bangladesi, indiai, Fülöp-szigeteki) vendégmunkás. (Igaz, senki sem kényszeríti őket, hogy az olajországokba menjenek, csak hát még így is jobban élnek, mint otthon.)
Szóval amikor a City fantasztikus győzelmi sorozatát és a valóban szemkápráztató játékot csodáljuk – a széria szilveszter napján szakadt meg 18-nál a Crystal Palace elleni 0-0-lal –, vagy a PSG-t kinevezzük az aktuális Bajnokok Ligája-sorozat favoritjának, és elájulunk a Mbappé, Cavani, Neymar hármas fogat mesébe illő produkcióján, ne feledkezzünk meg arról, hogy nem egyenlők a feltételek.
Az Arsenal – a sokat kárhoztatott Arséne Wenger irányításával – évről évre hozza a pozitív pénzügyi mérleget, mint ahogy a Manchester Unitednek is profitot kell termelnie, mert különben a Glazer família miből törlesztené annak a 790 millió fontos hitelnek a kamatait, amelyből 2003 és 2005 között fokozatosan megvásárolta a klubot? De nagyjából betartja az UEFA által megkövetelt pénzügyi fair play szabályait a többi megaklub – a Real Madrid, a Barcelona – is, nem is beszélve a Bundesliga egyesületeiről, amelyek legendásan szigorú gazdálkodást folytatnak, és hagyományosan nyereségesek.
Már csak ezért is különösen pikáns lenne egy Manchester City–Paris Saint-Germain döntő a Bajnokok Ligájában, amelynek elviekben megvan a lehetősége, bár a nyolcaddöntőben a PSG belefutott a címvédő, ámbár hullámvölgybe zuhant Real Madridba. A két „öböl menti” egylet különben már összecsapott a közelmúltban, méghozzá a 2015–2016-os kiírás negyeddöntőjében, akkor 3-2-es összesítéssel a City bizonyult jobbnak.
Igaz, a párizsiaknál akkor még nem Neymar és Mbappé volt a sztár, s a manchesteriek is csak idén szerződtették a méregdrága hátvédsort, Kyle Walkert, Danilót és Mendyt.