Pitana játékvezető már rég lefújta a világbajnoki döntőt, már rég túl voltunk egy hatalmas esőn, Vlagyimir Putyin kivételével valamennyi díjátadó bőrig ázott, de a francia drukkerek csak nem mozdultak el a helyükről. Nem tudtak, de nem is akartak szabadulni a Luzsnyiki-stadion varázsától, húsz év után az orosz fővárosban ünnepelték a vb-győzelmet. Mintha egy végtelenített magnószalagról szólt volna vasárnap este az „Allez, les Bleus!”, nemigen akart véget érni a francia ünnep.
A horvát szektor hamarabb kiürült, pedig ők voltak többen, sokkal többen. Modricék tehát erősebb támogatást élveztek, de vasárnap ez is kevés volt. Ritka balszerencsés gólok sújtották a kis országot a naggyal szemben, Mario Mandzukic öngólja után a videóbírózás után megítélt (egyébként megadható) 11-es sem a horvátoknak kedvezett. Hiába dobbant hatalmasat a horvát szív, főleg a második félidőben Dalic fiainak nem volt esélyük a sokkal frissebb, pihentebb franciákkal szemben.
A sajtó számára fenntartott munkaterületen a Le Parisien tudósítója Paul Pogbát méltatta, szerinte nem is a gólt és gólpasszt is jegyzett Antoine Griezmann volt a meccs embere a döntőben, hanem a színes bőrű középpályás. „N’Golo Kanté ma szürkébb volt, le is cserélte Deschamps, és Griezmann is tud ennél sokkal jobban játszani.
Nálam Pogba volt a hős, intelligensen olvasta a játékot, megakasztotta a horvát támadásokat, a gólja demoralizálta a horvátokat. Onnan már nem tudtak felállni.” A Manchester United középpályása valóban elegánsan, ahogy a kolléga fogalmazott, intelligensen futballozott. Pimasz módon közbevetettem, hogy még Olivier Giroud-t is elbírta a válogatott, mert azért mégiscsak abszurd, hogy egy világbajnok csapat középcsatára rúgott gól nélkül zárja a tornát.
„Ugyan már! Most divat szidni Giroud-t, de miért nem veszi észre, hogy milyen sokat küzd a védőkkel a csapat érdekében? Ügyesen elmozog az üres területekre, ezzel megnyitja az utat Mbappé és a többiek előtt…” – mielőtt nagyon belelkesült volna a szakíró, tovább provokáltam: „Húsz éve Guivarc’h volt a gyenge láncszem, idén Giroud…” Az 1998-as világbajnok csapat centere szintén képtelen volt gólt lőni, ahogy idén Giroud. A francia kolléga elmosolyodott. „Látja, még ezt is elbírtuk. De gondolom, szívesen cserélne velünk.” „Naná!” – vágtam rá kapásból.
Franciaország esélyesként érkezett a világbajnokságra, a sorsolás vagy az ellenfelek játékereje miatt csak két mérkőzésen kellett igazán megmutatnia, hogy valójában mit is tud. Az Argentína elleni nyolcaddöntőben 2-1-es hátrányban és a döntőben, Horvátország ellen 1-1-nél. Didier Deschamps remekül építette fel a tornát, végig az lehetett az érzésünk, hogy a franciák éppen annyit adnak ki magukból, amennyi pont elég a továbbjutáshoz vagy a győzelemhez.
A csoportkört teljes takaréklángon abszolválta a francia válogatott. Argentína ellen „fenyegetett állapotban” futballozott meggyőzően, húsz perc alatt szerzett három gólt, majd a döntőben okosan darálta be a horvátokat a második félidőben.
A „Les Bleus” nem állt hadilábon a szerencsével, Edinson Cavanival a soraiban és Fernando Muslera hatalmas bakija nélkül Uruguay talán másképp áll helyt a franciák elleni negyeddöntőben. De senki sem állíthatja, hogy a francia válogatott érdemtelenül szerezte meg a világbajnoki címet. Az a csapat, amelyik az egyik aranyesélyes, a Brazíliát kiváló játékkal elbúcsúztató Belgium ellen nem kap gólt, amelyik négy gólt szerez a horvátok ellen vagy amelyik még azt a terhet is elbírja, hogy a középcsatára a vb egyik meccsén sem talál a kapuba, annak nem kell magyarázkodnia.
Didier Deschamps csodálatos játékosgarnitúrából válogatott, a francia futball erejét jelzi, hogy be sem fért a vb-keretbe a Real Madrid támadója, Karim Benzema vagy éppen a 2016-os Eb egyik felfedezettje, Dmitri Payet. Akik viszont ott voltak Oroszországban, megbízhatóan teljesítettek, s nem lehet elégszer hangoztatni, a meccsek nagy részében éppen annyit adtak ki magukból, amennyi elégséges a győzelemhez. Hugo Lloris csak a döntőben, 4-1-es vezetésnél hibázott, az nem osztott, nem szorzott, addig remekül védett.
A védelem szilárdan állt a lábán, hét mérkőzésből négy találkozón nem kapott gólt. Raphael Varane 25, Samuel Umtiti 24 éves, az egyik a Real Madrid, a másik a Barcelona játékosa, ketten együtt hosszú évekre – akár további két vb-re – kibérelhetik a két belső védő pozíciót. A középpályás sor is adott a következő komolyabb feladatokra: Pogba 25, Kanté 27 éves, az idén 27 éves Griezmann-nal is neki lehet futni még egy vb-nek.
A francia sikergeneráció kifutási idejébe bőven belefér még egy-egy Európa-bajnokság és világbajnokság. A neheze csak most következik. A brazil válogatott címvédése (1958, 1962) óta nem fordult elő, hogy egy csapat négy év után újra felüljön a trónra.
A feladat adott, Monsieur Didier Deschamps.
Daszvidanyja, Rosszija!
Nem volt egyszerű, meg kellett szokni. Hozzá kellett szoktatni a fület, az agyat, a lelket és a monotóniatűrő képességet ahhoz, hogy egyszer csak a semmiből, minden előzmény nélkül felharsan a „Rosszija, Rosszija!” rigmus. Az orosz szempontból teljesen érdektelen két elődöntőn és a fináléban, a szurkolói zónában, a Vörös téren, a horvát utcabálon és a francia felvonulás során is rendre jött egy öblös férfi-, majd egy vékonyabb női kórus, s rázendített a szokásos szólamra.
Talán a legváratlanabb pillanat mégis a döntő napján következett el: potyogtak a gólok, a Pussy Riot tagjai befutottak a pályára, volt videóbíró segítségével megítélt 11-es, öngól, nagy gól, kapusbaki, szóval minden. Gondoltam, ez eléggé leköti az orosz nézők figyelmét. De nem, biztos, ami biztos, a Luzsnyikiban is rágyújtottak egy „Rosszijára”, nem egyszer, többször. A stadionban, a vb-döntő alatt, majd a nézőtéri folyosókon a mérkőzés után, később a metróban.
Ez utóbbi a franciák heccelése céljából történt, az orosz drukkerek bizonyították a föld alatt, mármint a metróban (is), hogy hangosabban tudnak szurkolni, mint a világbajnok válogatott rajongói, a franciák. Ezzel nem ért véget a történet. A horvátokat is le kellett körözni, az oroszok sportot űztek abból, hogy túlkiabálják a vb-ezüstérmes fanatikusait.
Néha sikerült, de maga a tény, hogy megpróbálták, hogy nincs olyan éjszakai örömünnep Szentpéterváron és Moszkvában, ahol legalább egyszer ne harsanna fel a Rosszija-rigmus, önmagában jelzésértékű. Ennyire szeretik a hazájukat? Ennyire tombol bennük a versenyszellem? Vagy tudom is én, mi hajtja őket, de valami biztosan. A „Rosszija, Rosszija” egy életre beitta magát a fülembe.