A források már a XVII. századból említenek gyorskorcsolyaversenyeket Hollandia befagyott csatornáiról, 1893-ban Amszterdamban megrendezték az első négytávú összetett világbajnokságot, 1896-ban pedig az első műkorcsolya- vb-t.
Így aztán semmi meglepő nincs abban, hogy korcsolyázók a kezdetektől fogva szerettek volna ott lenni a nyári olimpiákon. S jól lobbiztak, mert 1908-ban Londonban a Prince’s Skating Club kiváló jégpályáján négy számban is rendeztek versenyeket: a férfi, női és a páros mellett az úgynevezett „különleges figurák” számban is. Itt az indulóknak négy tetszés szerinti rajzolatot kellett leírniuk a jégre, és ezeket pontozták. A „hagyományos” szám győztesének a neve ma is minden műkorcsolya-közvetítésben elhangzik, mert meghonosított egy ugrást: a svéd Ulrich Salchowról van szó.
A korcsolyázás és a sífutás népszerűsége miatt a Nemzetközi Olimpiai Bizottságban is felvetődött az önálló téli olimpiák ötlete, ám ezt éppen a téli sportok két nagyhatalma vétózta meg. A norvégok és a svédek is a saját, tradicionális versenyüket óvták a konkurenciától, előbbiek a Holmenkollen-síversenyeket, utóbbiak az Északi Játékokat.
Így aztán az 1912-es stockholmi nyári olimpián a házigazdák egyetlen téli sportágat sem iktattak be a műsorba. 1920-ban viszont Antwerpenben újra ott voltak a műkorcsolyázók – az egyszer már visszavonult Salchow 43 évesen negyedik lett –, sőt immár a jégkorongozók is, és a torna döntőjében Kanada 2-0-ra verte az Egyesült Államokat.
S a szellemet már nem lehetett visszatuszkolni a palackba. A NOB úgy döntött, hogy 1924-ben Chamonix-ban „nemzetközi téli sporthetet” rendez.
Tizenhat ország 294 versenyzője jelent meg, és mi is ott voltunk négy férfi sízővel. Gyorskorcsolyában öt, műkorcsolyában három, sízésben négy számban hirdettek győztest, valamint katonai síjárőr számban, bobban, curlingben és jégkorongban. Ami a bobot illeti, a győztes svájci egység olyannyira hobbiversenyzőkből állt, hogy egyikük tombolán nyerte a bobot, és ezután rávette néhány cimboráját, hogy ugorjanak át a svájci–francia határ túloldalára. Azt, hogy olimpiai bajnokok lettek, a többi győztessel együtt a következő évben tudták meg, miután a NOB a chamonix-i sporthetet utólag az első téli olimpiának nyilvánította. Egyúttal pedig rögzítette, hogy négyévente immár téli olimpiát is rendez.
1928-ban a svájci St. Moritz volt a házigazda, négy évvel később pedig Európa után Lake Placiddel Amerika is belépett a sorba, és a tengerentúlon született meg első érmünk a téli olimpiákon: páros műkorcsolyázásban a Rotter Emília, Szollás László duó harmadikként zárt. (Összesen két ezüstünk és négy bronzunk van.)
Nagyot fordult a világ a kezdetben berzenkedő norvégokkal is, 1952-ben Oslóban a Holmenkollenen a síugrást 143 ezer fős közönség előtt rendezték meg. 1992, Albertville után csak két évet kellett várunk a következő, lillehammeri téli olimpiáig, így a téli és a nyári ötkarikás játékokat azóta nem ugyanabban az évben rendezik meg.
Az eddigi huszonkét téli olimpiából Európa tizennégyet, Amerika hatot rendezett, Ázsia Szapporo (1972) és Nagano (1998) után harmadszor lesz házigazda.
S most először több mint száz versenyszámban, százkettőben osztanak érmeket, tizenöt sportágban.
Az előttünk álló phjongcshangi olimpia azonban nem csak ezért ígérkezik „nagy számnak”.