A Nemzeti Sport figyelt fel arra a jelenségre, hogy a Budapest Honvéd 2016–2017-es labdarúgó-bajnokcsapatában pályára lépett harminc játékosából mára már csak heten maradtak a klubnál. Hogy ez jó-e vagy rossz, azon kár lenne polemizálni, ahogy pestiesen mondják: ez van.
– A labdarúgók, különösen a fiatalabbak, többnyire külföldre akarnak szerződni vagy tehetősebb magyar klubhoz. A magyar NB I amúgy is egy közbülső liga, átszállóhely – ha már külföldi játékosokról is beszélünk, nem csak honfitársainkról –, ide jönnek valahonnan és innen mennek valahová. Érkeznek a volt Jugoszláviából Ukrajnából, Romániából, Afrikából, s ha szerencsések, mennek a magasabban jegyzett európai ligákba. Nem akarnak itt megöregedni.
Ezt még cifrázza, hogy idehaza két olyan klub van – de legfeljebb három vagy négy –, amelyik úgy ki van stafírozva, hogy csábító ajánlatot tud tenni a játékosaimnak. Ezekkel a klubokkal én nem tudok konkurálni, azt tudom csinálni, hogy eladom Lanzafamét, Botkát a Fradinak, és így tovább – mondta ezzel kapcsolatban George F. Hemingway, a Honvéd elnök-tulajdonosa.
Az üzletember szerint teljesen természetes, hogy a Honvédnál élénkebb a játékosmozgás, mint – mondjuk – a Real Madridnál.
– A klubomnál kifizethető jövedelmekkel a környező országokban, s néhány magyar élklubnál is bőven tudnak versenyezni, ezért jelentős a fluktuáció. De eszem ágában sincs leépíteni a Honvédot. Én építeném le a Honvédot, aki tizenkét évvel ezelőtt a nulláról, egy romhalmazból felépítettem? Célom a fenntartható fejlődés. Szememre vetik, hogy engem csak a profit érdekel. Nézze, itt van Baráth Botond. Őt egy éve is nyugodtan eladhattam volna, amikor még pénzt kaptam volna érte, de ő tizennégy éve itt volt a Honvédnál, érzelmileg kötődött a klubhoz, és most ment el Kansas Citybe, amikor már egy fillért sem tudtam érte kérni, mert lejárt a szerződése.”
Hemingway állítja, a maradásnak egyetlen alternatívája van: a távozás. Aki nem akar havi ötezer euróért Kispesten dolgozni, az elmegy tíz-tizenötezer euróért, vagy akár harminc-negyvenezerért, adott esetben a Ferencvárosba vagy a Vidibe. Ők aztán meg tudják tartani ezeket a labdarúgókat.
– Még ekkora fluktuációval is ott tudunk maradni dobogóközelben, ami évről évre a célkitűzésünk – folytatta az elnök. – De nekem más dolgom is van; teret, lehetőséget kell biztosítanom a Magyar Futballakadémiáról kikerülő növendékeinknek. Most is van négy-öt játékosom a felnőttcsapatnál, kilenc fiatalunk kölcsönben az NB II-ben, egy az NB I-ben. Ezzel számolunk, és közben hozunk külföldi játékost is – magyart nem tudunk, mert megfizethetetlen pénzeket kérnek értük –, arra az időre, amíg arra a posztra be nem érik egy akadémista. Lehetőség szerint csak lejárt szerződésű játékost igazolunk, mindig is ez volt a filozófiánk.
Az elnök úgy gondolkodik, aki tehetséges a növendékek közül, azt legcélszerűbb kölcsönadni az NB II-be, mert ott biztosan nem a kispadot fogja koptatni.
– Így teszünk most Májer Milánnal, tehetséges korosztályos válogatott balszélsőnkkel, bár az ő esetében egy NB I-es klub is bejelentkezett, de nem hiszem, hogy nekik adom, mert ott csak ülne a kispadon.
A klubtulajdonos azért kap egy hipotetikus kérdést is, ami a fanatikus Honvéd-drukkerek oldalát 2017. május 27., a bajnoki cím megszerzését jelentő, Videoton elleni 1-0 óta igencsak furdalja: vajon mi mindennek kell összejönnie ahhoz, hogy ismét bajnokcsapata legyen a Honvédnak?
– A Molnak! Vagy legjobb esetben a Deutsche Telekomnak…”
Az évek óta obligát felvetésre pedig, hogy szándékában áll-e eladni a klubot, most is a megszokott választ adta:
– Természetesen, ha megfelelő az ajánlat. De eddig még egyszer sem volt megfelelő.”