– A Százak Tanácsa egyik összejövetele előtt beszélgetünk. Hogyan csöppent ebbe a magasztos társaságba?
– Ma azért gyűlünk egybe, hogy Duray Miklóst és Bíró Zoltánt köszöntsük a Haza Embere elismeréssel, én vállaltam magamra az oklevél elkészítését. Vegyük vállunkra a haza sorsát! Ez a jelmondatunk. Olyan emberek alkotják a Százak Tanácsát, akik a pályafutásukkal bizonyították, hogy ennek az eszmének rendelik alá az életüket. Önzetlenül, érdek nélkül. Hat éve választottak be a társaságba. Tanulságos előzmények után. Úgy tíz éve lehetett, hogy osztályfőnökként benn ültem egy történelemérettségin. Az egyik diáknak Mátyás királyról kellett volna felelnie, de még a mesékről sem tudott semmit. Mégis átengedték, hiába, a statisztika… Dúlt-fúlt bennem a lélek. Janek György atlétaedző éppen akkoriban keresett meg azzal az ötlettel, hogy szervezzünk versenyt Mátyás király tiszteletére. Én azt javasoltam, terjesszük ki az eseményt a Hunyadi családra. Budapesten akkor még nem kaptunk támogatást, ezért a Dunakanyarban szerveztünk kerékpáros-megmozdulást a nándorfehérvári diadal emlékére. Ennek köszönhetően ismerkedtem meg Schulek Ágostonnal, majd a Százak Tanácsa több tagjával. A rendezvényünket minden évben megtartjuk, mára egész napos kulturális és sportrendezvénnyé nőtte ki magát, reggel kétórás műsor a Hősök terén, amit kerékpáros-zarándoklat követ, majd este újabb előadás a Hősök terén. Mindenki kizárólag önkéntes alapon vállalja a szereplést, a részvételt. Emellett – szintén Janek Györggyel – minden hónapban szervezünk zuglói kulturális esteket, amelyekre egykori és jelenlegi kiváló sportolókat is meghívunk.
– Ez igazán szép. A szélesebb közvélemény azonban önt úgy ismerte meg, mint aki a kenuját veszi nap mint nap a vállára, hogy aztán vízre tegye. Olimpiai bajnokként, majd reményteljes edzőként miért szakított meg minden kapcsolatot a kajak-kenuval?
– Ez így nem igaz. Amellett, hogy rendszeres kocogok, a mai napig, hatvanöt évesen is hetente legalább kétszer vízre szállok.
– Megmosolyogják, amikor meglátják a régi fateknőben?
– Haladok a korral, én is a keskeny, modern kenuban lapátolok.
– Meg tudja ülni?
– Miért ne tudnám? A technikát nem lehet elfelejteni. Nem akarok szerénykedni, ha valami, mindig is ez volt az erősségem. Aztán sárkányhajózom a Römi SE-ben, többszörös világbajnok vagyok, igaz, a szövetségben ezt mindig elhallgatják.
– Helyben vagyunk. Miért vált számkivetetté a magyar kajak-kenuban?
– Évtizedeken át én is ezen tipródtam. Nem tudom. Ám annyi megaláztatásban volt részem, hogy az nem lehet a véletlen műve. Mit szépítsem, csóró, proli gyerek voltam, későn, csak tizenhét évesen kezdtem kenuzni. Gyorsan kiderült, hogy tehetséges vagyok. Tizenkilenc évesen mégis elvittek katonának, két év alatt egyszer sem szállhattam vízre. Amikor leszereltem, rögtön az első edzésen – az olimpiai bronzérmes Frey Oszkárt leszámítva – mégis mindenkit megvertem. Az 1976-os olimpiára persze lehetőségem sem volt kijutni. Sokáig nem is értettem, miként végezhetnek mások az edzéssel addigra, amikor én csak elkezdem. Aztán persze rájöttem. Sportállásom sohasem volt, csak azután kaptam négyórás kedvezményt, hogy világbajnok lettem. Emlékszem, az 1977-es vb-re csak kikérővel tudtam kiutazni, mert addigra elfogyott a szabadságom. A moszkvai olimpia előtt Dunavarsányban készültünk. Bár mindhárom válogatót megnyertük, nekem a táborban rendhagyó módon újra bizonyítanom kellett. Ha azon a napon, szeles, pocsék időben történetesen rosszul megyünk, akkor nekem – de persze csak nekem, mert Vaskuti mindenképpen utazott volna – ugrik az olimpia. De ez mind semmi ahhoz képest, ami az eskütétel előtt történt. Készülődtünk, hogy induljunk Pestre, amikor nekem, csak nekem azt mondták, te nem jössz. Érti? A csapatból egyedül én nem vehettem részt az ünnepségen. Aztán az olimpián, alighogy elsőként célba értünk, a parton kivétel nélkül mindenki azzal fogadott, Vaskuti majdnem elcseszte, s megköszönte-e már, hogy olimpiai bajnokot csináltál belőle. Azt se tudtam, hol vagyok.
– Csak hogy mindenki értse, ismert történet, miszerint Vaskuti István elnézte a befutót, s hamarabb tette le a lapátot.
– Megesik az ilyesmi, nekem eszembe sem jutott ezért neheztelni. Ám a győzelem mámorát egyből elvették tőlem. Mert a sikerben az a legszebb, ha az ember meg tudja osztani másokkal. Nekem ez nem adatott meg. A sajtótájékoztatón is csak a befutóról faggattak, a szövetségből vagy az olimpiai bizottságból egyetlen ember sem akadt, aki gratulált, akivel koccinthattunk volna, a szervezőktől kapott tortát a takarítószemélyzetnek adtuk, mert nem volt mivel felvágni. Hát így ünnepeltem én a haza dicsőségére szerzett olimpiai aranyérmet. Vaskuti később mégis sok keserűséget okozott nekem. 1986-ban felkért, hogy legyek az edzőjük, aztán Sarusival a szöuli olimpia előtt mégis kirúgtak. A legnagyobb megaláztatás azonban 1991-ben ért. Fennállása 50. évfordulóját ünnepelte a Magyar Kajak-kenu Szövetség. Az ünnepségre engem is meghívtak, a többi olimpiai aranyérmessel együtt leültettek az első sorba. Aztán színpadra szólították az olimpiai bajnokokat. Kivéve engem. Amikor Fábián László szóvá tette, nekem miért nem adnak emlékérmet, Füleky András, az akkori főtitkár így felelt: „Neki? Mire föl?” Ez a „neki” éveken át kísértett, nem tudtam mire vélni.
– 1998-ban, negyvenöt évesen mégis elindult Vaskuti Istvánnal az országos bajnokságon. Nem a szenioron, a felnőttön… Megleckéztetve a fiatalokat, negyedikek lettek. Ez sem hozott enyhülést?
– Csak átmenetileg. A kettőnk közötti konfliktusokat elfeledtem volna, de Vaskuti szövetségi vezetőként közvetetten ott tett keresztbe a fiamnak, ahol csak tudott. Ezt nem tudom megbocsátani.
– A fia durván egy éve a szövetségben dolgozik. Nincs itt ellentmondás? Úgy is kérdezhetném, nem vágja alatta a fát azzal, amiket mond?
– Nagy fiú, nem kell félteni, s szükség van a munkájára. Örülök, hogy nem a versenysporttal, hanem a túraszakággal foglalkozik, ahogy annak is, hogy jól érzi magát ebben a munkakörben.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy a mai fiataloknak nem is ajánlja a versenysportot?
– De igen. Az önértékelésükhöz fontos, hogy feszegessék a határaikat, megmérjék magukat. Csak legyenek tudatában annak, hogy az észérvek nem mentesítenek a döntések morális súlya alól.
– A doppingra céloz, amely megfertőzi a modern sportot?
– Modern? Erről is tudnék mesélni, de inkább nem teszem. De nem csak a doppingra gondolok. A sport a becsületesség eszméjén alapul, s nem az egyéni érdek, hanem a közösség elismerése az igazi boldogság.
– A kajak-kenu önnek ezt nem adta meg?
– Egyetlen esetet, méghozzá utolsó nemzetközi versenyemet leszámítva. Miután nem indulhattunk a Los Angeles-i olimpián, a következő évben én már csak megszokásból kenuztam. Nem láttam a célt, nem is jöttek az eredmények. Ám Pitesti-ben újra elöntött a harci láz. A románok rendre megdobálták a buszunkat, gyűlölködve fogadtak minket. Akkor éppen legendás versenyzőjüket, Ivan Patzaichint búcsúztatták. Mindent beleadtam, s Kámán Lászlóval megnyertük az ötszáz kettest. Igazán szép emlék, ahogy a román ünneplésre felsorakozott ötvenfős katonazenekar a mi tiszteletünkre játszotta a magyar Himnuszt.
– Nem is ad esélyt a kibékülésre?
– Néhány éve meghívtak egy jubileumi ünnepségre. Elmentem. Aztán, miután arra jutottam, hogy egyik asztalhoz sem tudnék jó szívvel leülni, mert mindenhol ültek olyan emberek, akiknek, mondjuk így, az értékrendjében nem tudtam osztozni, inkább hazamentem. Megvagyok a kajak-kenus elit nélkül. S kétségtelen, ez fordítva is így igaz.