Az idei Év sportolója gála az eddigi hasonló rendezvények közül a jobbak közé tartozott. Be-becsúsztak a régmúlt évtizedekben Fásy-mulatót idéző színvonalú haknik is, de amióta három éve az őt megillető helyre, a Nemzeti Színházba költözött az estély, talán még egyszer sem volt a mostanihoz hasonlóan izgalmas a produkció. Udvaros Dorottyával és Cserhalmi Györggyel, a Dombi Tibort, Mizsér Attilát, Kovács Ivánt, Géczy Erikát felvonultató rockzenekarral, az elmúlt fél évszázad legjelentősebb magyar popdíváival Zalatnay Saroltától Wolf Katin át Radics Gigiig, olyan sztárvendégekkel, mint Szeles Mónika és Szabó Kati.
És akkor még nem is említettük a gála spontán elemeit. A rogyadozó léptekkel a színpadra érkező 76 éves Szőke Szikla – az életműdíjjal kitüntetett Mészöly Kálmán – hol bájosan bumfordi, hol könnyekig megható beszédét, a nyilvánosság előtt évtizedek óta nem mutatkozó öttusázó-legenda, a szintén életműdíjas Balczó András bölcs életfilozófiát tartalmazó monológját, amelynek végén „Meggyógyultam!” felkiáltással szétcsavarozta, szimbolikusan eldobta a botját, miközben a nézőteret megtöltő, egyszerre könnyező és őrjöngő közönség majd szétszedte a nemzet színházát. Vagy a Balczóval egy korosztályba tartozó riporterlegenda, Novotny Zoltán szívhez szóló szavait, amelyekkel a hatvanas években „e csetlő-botló kis országnak” a diktatúra sötét éveiben örömet szerző sportembert, a valaha volt legcsodálatosabb öttusázót méltatta.
Aki azonban – sokak szerint eléggé el nem ítélhető módon – ellopta a show-t és tematizálta az estét, az egy 29 éves kaliforniai fiatalember, saját szavaival egy „amerikai bunkó” volt, bizonyos Shane Tusup. Ma az egész ország róla, a papírról felolvasott, vélhetőleg önmaga által sem teljesen értett magyar nyelvű beszédéről értekezik.
Magam a helyszínen, a színház harmadik emeleti karzatán – nem szégyellem – Tusup performanszának hatása alá kerültem. Megérintett a napi rendszerességgel közölt Facebook-, Instagram- és Twitter-üzeneteiben megingathatatlanul határozottnak, erősnek, hajlíthatatlannak ábrázolt robot emberi esendősége, reszkető keze, kicsorduló könnyei. A publikum percekig tartó vastapssal honorálta az előadást, amit jómagam egy, a feleségét elkeseredetten visszaszerezni próbáló, kirúgott férj utolsó, már-már reménytelen próbálkozásaként éltem meg, másfelől a hosszú éveken keresztül érzéketlennek mutatkozó szakember bocsánatkérésének a magyar úszóedzői szakmától, már-már az egész nemzettől. (Az első számú címzett, Hosszú Katinka ugyan gyanúsan csillogó szemekkel hallgatta férje beszédét, de aztán saját „székfoglalójában” hűvösen reagált a szerelmes szavakra.)
Ez volt csütörtök éjjel, aztán másnap reggel elkezdett csörögni a mobiltelefonom. Senkit sem szeretnék kibeszélni, az úszósportban évtizedek óta tevékenykedő barátaim adták egymásnak a kagylót. Mondandójuk egybecsengett, pedig nem beszéltek össze: gondosan megkoreografált, hollywoodi ihletésű színjáték nézői és hallgatói voltunk csütörtök este, amelynek célja egyfelől valóban a távozófélben lévő kedves visszaédesgetése volt, de talán még ennél is nagyobb mértékben az utóbbi hetek-hónapok botrányai következtében a nem is olyan régen még töretlen, de mára megcsappant népszerűség visszaszerzése. S valamennyi megszólaló azzal zárta beszélgetésünket: teljességgel kizárt, hogy az elmúlt években a komplett tréneri kart vérig sértő négyszeres Év edzője integrálódjon a magyar úszósportba.
Arra, hogy Tusup beállna a sorba, valóban nem érdemes nagy pénzt feltenni a bukmékereknél.