– Hat évvel ezelőtt már jelölt volt a Prima Primissimára, de akkor Kulcsár Győző lett a befutó. Múlt pénteken az eredményhirdetés után milyen gondolatok kavarogtak önben?
– Iszonyatosan örültem, de az elérzékenyülés mellett volt egy kis rossz érzés is bennem, és a köszönőbeszédembe némileg bele is gabalyodtam. Tudniillik azt a Kozák Danutát előztem meg, akire felnézek, számomra is példakép az eddigi öt olimpiai aranyán túlmenőleg a szerénységével, az emberi nagyságával. Drukkolok neki, hogy szárnyalja túl Gerevich Aladár hét aranyérmét is, és ha Tokió után is folytatná, szerintem kilenc vagy tíz arany is összejöhet neki.
– Annak idején, 1973 és 1980 között ön is verhetetlen volt lólengésben a világversenyeken, győzött a montreali és a moszkvai olimpián, emellett három világ- és három Európa-bajnokságon. Szerintem nagy bajban lenne, ha otthon elő kellene bányásznia bármilyen ezüstérmet.
– Ezüstöt tényleg nem őrzök, de egy bronzom azért van, a moszkvai olimpia csapatversenyéről. A különböző korszakokat nehéz összehasonlítani. A mi időnkben Európa-bajnokságokat kétévente, vb-ket pedig 1978-ig csak négyévente rendeztek. Manapság minden évben van Eb és vb is, ha nincs olimpia. Vagyis sokkal könnyebben össze lehet gyűjteni hét-nyolc aranyat, a veretlenséget viszont sokkal nehezebb megőrizni.
– Igaz a történet, miszerint elhagyta a legelső aranyát, amelyet az 1973-as grenoble-i Európa-bajnokságon szerzett?
– Ez a sztori azért kiegészítésre szorul. Az Eb után több versenyzővel együtt elutaztam egy brazíliai bemutató körútra, a csomagjainkra ráragasztottak egy számot, és hozták-vitték őket. Ám amikor véget ért a turné, és már indultunk volna vissza Európába, az én egyik táskám, amelybe az aranyamat is tettem, elkeveredett. Azt mondták, hogy majd a következő járattal jön utánam. Ehhez képest fél év múlva kaptam meg úgy, hogy a brazil vízilabda-válogatott Belgrádban játszott, és ott odaadták a mieinknek. A Franciaországban vásárolt parfümjeimnek nyoma veszett, helyettük valahogy belekerült pár koszos brazil melegítő, de az aranyérmem benne volt.
– Amikor megnyerte a moszkvai olimpiát, 27 évesen a csúcson vonult vissza, és egy ilyen befejezés manapság azért is elképzelhetetlen, mert a bajnokoknak tovább ketyeg a Gerevich-ösztöndíjuk, és a szponzorok is bolondok volnának lelépni. A fényből, a csillogásból azonban még önnek is kijuthatott volna.
– Manapság egy szerspecialista akár 35 évesen is ott lehet a legjobbak között, én viszont hat szeren készültem, és nekünk még ott voltak az előírt gyakorlatok is, amelyek nagyon megkeserítették az életünket. A döntő tényező azonban az én esetemben az volt, hogy elhasználódtam. Az olimpiai bajnoki címhez többféle út vezet. A későbbi generációból Borkai Zsolt, ha edzeni akart, akkor kőkeményen edzett, de ha nem volt kedve hozzá, akkor kérhette volna a római pápa is, akkor se csinált volna semmit. Ő a maga ura volt. Csollány Szilveszter sokszor innen-onnan esett be az edzésekre. Mi egy brutálisan nehéz utat választottuk az edzőmmel, Vigh Lászlóval, aki jó értelemben véve félőrült volt. Ma már ő is úgy látja, hogy a megkívánt munkának a sokszorosát végeztette el velem, és rengeteg zsákutcába is bementünk.
– Lehet, hogy ha egy kevésbé kemény kezű edzővel hozza össze a sors, akkor négy-öt évvel tovább versenyez, de az olimpiákról csak két bronza van?
– Vagy még annyi sem. Azt szoktam mondani, hogy a tehetségfaktorok közül az egyik a tűrőképesség, és ebben én rettentően jó voltam, mert kibírtam Vigh Lászlót is. Ezt nem sokan mondhatják el. Annak idején általános iskolásként tizenheten kezdtünk a csoportjában, és Sivadó Janival ketten maradtunk, de húszévesen ő is kiszállt. A moszkvai döntő után pedig én is szétvágtam a tenyérvédőmet, nehogy meggondoljam magam, és esetleg mégis folytassam. Vigh László olyan szinten hitt a kőkemény munkában, hogy az mai ésszel felfoghatatlan. Azt persze hozzá kell tenni, hogy amilyen őrült volt, olyan zseni is, messze megelőzte a korát.
– Erre bizonyíték a Magyar-vándor, az orsó és a szökkenő vándor is. Tényleg, amikor a mozikba került a Magyar vándor című vígjáték, tudott róla előzetesen?
– Herendi Gábor, aki a Valami Amerikát rendezte, megkeresett, hogy zavarna-e engem ez az áthallásos cím, mert erre építené a filmjét. Azt feleltem, inkább örülök neki, hogy megint híresség lesz belőle.
– Említette, hogy már általános iskolás korában összehozta a sors Vigh Lászlóval. A 60-as években azonban miért akart tornászni egy fiúgyerek, ahelyett, hogy focizni ment volna? De említhetném a vívást vagy az öttusát, itt olimpiai bajnokaink voltak, akiket ünnepelt az egész ország, míg a tornában akkor nem akadtak nagyságaink.
– Az iskolában a testnevelő tanárom, Harmath József azonban történetesen a Fradi tornaszakosztályának a vezetőedzője volt, aki kiszúrta, hogy van tehetségem a tornához. Abszolút szerencse volt, hogy így alakult az életem. Azt szoktam mondani, hogy mindig kell valaki, aki rátalál a tehetségre, kicsit meglöki, utána pedig az már gurul tovább. Velem is így történt.
– Nem akart megszökni egy hónap után a kőkemény Vigh Lászlótól?
– Nem, mert a sportnak, a sportolóknak óriási renoméjuk volt. Az emberekben leginkább az a kép élt róluk, hogy utazhatnak külföldre, sok pénzük van, és ez számomra is vonzó életpályának tűnt gyerekként. S lehet, hogy Vigh László őrült volt, de mégiscsak nagyon jó közösségbe kerültem, és jöttek az eredmények is, csakhamar úttörő olimpiai bajnok lettem. Otthonról is megkaptam az ösztönzést, anyám olyan fülest lehúzott, hogy csöngött a fülem, ha nem jelentem meg az edzésen, és volt egy gumírozott vasalózsinórja is… Az edzéseken is nagy volt a szigor, de nem arról volt szó, hogy agyonvertek volna bennünket, csak a helyes irányba tereltek.
– Tizenkilenc évesen már kijutott az 1972-es müncheni olimpiára, és akkor már tudta a forradalmi újításnak számító Magyar-vándort. Az első olimpiájára milyen reményekkel utazott ki?
– Az volt az általános vélemény, még a Szabad Európa Rádió is erről beszélt, hogy bekerülhetek a szerenkénti döntőbe, ami végül nem jött össze. Ebben közrejátszott a rutintalanságom, és az is, hogy a selejtezőben az előírt gyakorlatot is be kellett mutatni, amit későn kezdtem el tanulni. Egyáltalán nem volt ugyanis biztos, hogy utazhatok Münchenbe. Ahol aztán az egyéni összetett döntőjében ott lehettem, és ott lólengésben csak nagyon kevesen kaptak magasabb pontszámot nálam. A szovjet Klimenko is kevesebbet kapott, aki utána a szeren olimpiai bajnok lett. Jómagam kis „Nemecsekként” nem lehettem csalódott az első olimpiámon.
– Négy évvel később Montrealba már esélyeként utazott, ahol sehogyan sem akart megszületni az első magyar arany. Hogyan élte ezt meg?
– Láttuk, hogy mindenki egyre idegesebb, a sportvezetők is aggódtak, hogy az eredménytelenséget majd rajtuk kérik számon, és sorban jöttek oda hozzám azzal, hogy „Zoli, remélem, te hozod az aranyat, bízunk benned, fiam”. Mit mondjak, ez nem hatott éppen nyugtatólag rám, de így is sikerült nyernem.
– Moszkváról már ejtettünk szót, de arra még rákérdeznék, hogy a tornaversenyeken mennyire volt nagy a hazaiak hátszele?
– Mindent megpróbáltak, Buda István, a MOB akkori elnöke azonban odament a szovjet vezetőkhöz, és azt mondta nekik, hogy ha megcsinálom a gyakorlatomat, és mégis megveretnek, akkor a magyar delegáció hazautazik az olimpiáról, az sem érdekli, ha otthon ezért börtönbe kerül.
– Akkoriban mennyit ért egy olimpiai arany?
– A montreali hetvenezer, a moszkvai százezer forintot, viszonyításképpen annyit, hogy a két aranyból nem jött ki a lakótelepi lakásom fele sem. Miután Montreal után nagy nehezen megkaptam a kiutalást, 360 ezerből vásároltam, de hitelt kellett felvennem. Mi nem tudtunk úgy ügyeskedni, mint például a vívók, ha tőlünk valakit elkaptak száz márkával a határon, akkor azt egy évre eltiltották. Ilyen világ volt.
– Zárásként ejtsünk szót a jelenről is. Hetedik éve fáradhatatlanul a Magyar Tornaszövetség elnöke. Hogy áll most a sportág?
– Azóta, hogy megvalósult a sport állami támogatása, alkotó munkát végezhetünk, és ez az eredményekben is megmutatkozik, az idei ifjúsági olimpián szerzett érmeink is alátámasztják. Nagyon bízom benne, hogy sérülése után Berki Krisztián kijut a tokiói olimpiára. Most könnyebb a kvalifikáció, mint négy éve volt, a jövő évi stuttgarti vb-n gyakorlatilag elég lenne döntőbe jutnia a kvótához. Tokió-ban pedig szerintem London után akár újra nyerhet. Dévai Boglárka személyé-ben idén lett egy Európa-bajnokunk is, és ugyan jelenleg Bogi sem egészséges, de ha minden jól alakul, ugrásban ő is éremesélyesként utazhat az olimpiára.