Csak Marco Rossi tudja, miért nem a klasszikus észt író, Anton Tammsaare szobra elé sétált a kerettagokkal. A belvárosban található gigantikus méretű alkotás vonzza az embereket, Tallinnban rend van, ahogy a függetlenségét 27 éve kivívó balti ország fővárosában is úgy általában. Nincs itt semmiféle mediterrán vibrálás, viszont az egykori szovjet jelenlét a mai napig kínos emlékeket ébreszt az emberekben. Egyfajta szitokszóvá vált az „orosz”, több taxis is nemes egyszerűséggel „leoroszozza” a gyengén vezető sofőröket, a lassú, teszetosza eladókra is ráaggatják a jelzőt.
Rossi választására visszatérve: Tallinnban ismeretlen fogalom a közlekedési káosz, ezért is különös, hogy miért a tengerparton ismertette a kezdőcsapatot a kerettagokkal a kapitány. Bár ha jobban belegondolunk, a helyszínnek szimbolikus jelentősége lehetett: Tallinn a Balti-tenger egyik legfontosabb kikötője, komp indul Szentpétervárra, Stockholmba és Rostockba, s persze Finnországba. Ugye ott kezdődött a Rossi-korszak, s tán a közös kezdőpont felidézése ihlette a kapitányt a tengerparti sétára.
Marco Rossi szavatartó ember, valóban négy helyen változtatott a görögországi kezdőcsapathoz képest, ahogy ígérte a mérkőzés előtti sajtótájékoztatón. Bár csak a legelszántabb kispesti fanatikusok számítottak arra, hogy Baráth Botond személyében újoncot avat a kapitány. A Legia Varsó középpályása, Nagy Dominik is kiérdemelte a kapitány bizalmát. Várható volt, hogy Fiola Attila kiesésével változik a védelem összetétele, ahogy a fehérvári „kis Kokó” és a fradista Lovrencsics Gergő szereplésére is mérget lehetett venni.
Csípős, szeles időben a Gulácsi – Lovrencsics, Orbán, Kádár, Baráth – Nagy Ádám, Kleinheisler – Nagy Dominik, Kovács, Sallai – Szalai kezdő tizenegy futott ki a pályára, helyi idő szerint este háromnegyed tízkor. Nem is telt meg az Albert von Le Cock Arena 15 ezres nézőtere, némi jóindulattal harmadház előtt kezdődött a meccs a lelkes magyar drukkerhad hangos éneklése közepette. Az első öt percet megnyomta a hazai csapat, ahogy vártuk, kicsit ijesztő volt látni, amint Kleinheisler izomból bikázta ki a labdát a saját 16-osa elől.
Szerencsére nem állandósult a nyomás és a magyar pánik sem. Jó adag eufemizmussal: tapogatózó játék folyt a stadionban. Kleinheisler kisvártatva megint hallatott magáról: ő passzolta el a labdát Vassiljevnek, aki Orbán mellől lőtt, Gulácsi a helyén volt. Egy percre rá megszerezte a vezetést Észtország: leblokkolt a védelmünk jobb oldala, Anier fickándozott szabadon, a beadása után Luts Kádárt megelőzve a léc alá emelte a labdát.
Nem sokáig örültek a hazaiak az első Nemzetek Ligája-góljuknak: három perccel később Kleinheisler készített elő Nagy Dominiknek, aki két védő szorításában 16 méterről lapos lövéssel egyenlített, 1-1. Az 1995-ös születésű játékosnak ez volt az első gólja a válogatottban. A folytatásban egy sérülés miatt bekövetkezett észt kapuscserét jegyezhettünk fel, mást már nem, 1-1-gyel zárult az első félidő. Pedig meg is lehetett volna az előny, ha Szalai tanári passzát követően Nagy Dominik nem a kapus támaszkodó lábát találja el.
A szünet után rögtön megszereztük a vezetést. Sallai Roland csinált bolondot a hazai védőkből, akik csak szögletre tudtak menteni. S ebből a szögletből született meg a második magyar gól: Sallai bólintott középre, az észt védők díszkíséretében Szalai átvette a labdát az ötösön, befordult, és a léc alá lőtt.
Szép lassan, eseménytelenül csordogált a találkozó a harmatgyenge észtek a semmiből mégis gólt szereztek. Pikk beadása gellert kapott a csereként beálló Pátkai lábán, a labda Gulácsi felett nagy ívben hullott a kapuba. Az egyenlítés után felbátorodtak az észtek, Kádár és Gulácsi együttes hibája után a vezető gólt is megszerezték. De nem volt vége: Szalai szöglet után fejjel egalizált.
Legalább döntetlenre mentettük a meccset, de ettől még tény: érdemben búcsút inthetünk a Nemzetek Ligájának.
A csoport állása: 1. Finnország 12 pont, 2. Görögország 6, 3. Magyarország 4, 4. Észtország 1.