A magyar férfikézilabdában régóta bevett gyakorlat, hogy a Bajnokok Ligájában szereplő Veszprém edzője vezeti a válogatottat. A tavaly kinevezett szövetségi kapitány, Ljubomir Vranjes előtt Xavi Sabaté, korábban pedig Mocsai Lajos is megbirkózott a kettős feladattal. Mocsai kivitte a válogatottat a 2012-es olimpiára, és a csapat egészen az elődöntőig menetelt. Sabaté a tavalyi vb-n a legjobb nyolcba jutott velük, és közben – főleg a Sabaté-korszakban – a Veszprémnek reális esélye volt megnyerni a Bajnokok Ligáját.
Vranjes tavaly februárban érkezett Magyarországra, és vállalta, hogy a korábbi alapemberek (Iváncsik Gergő és Tamás, Gulyás Péter, később Nagy László) válogatottól való búcsúja után felépíti a jövő csapatát. A sűrű versenynaptár miatt fordulhatott elő, hogy csak szűk egy évvel a kinevezése után, pár nappal az Eb kezdete előtt mutatkozott be a válogatott élén. Ha ez még nem lett volna elég, sajátos sérüléshullám is nehezítette a dolgát, de a svédek elleni két tesztmérkőzésen nem tűnt gyengének az állomány.
Mindenki bizakodott; Kocsis Máté, a kézilabda-szövetség elnöke az elutazás előtti utolsó sajtótájékoztatón kiváló kapitánynak nevezte a svéd szakembert. A varasdi nullapontos teljesítmény után megjelentetett közleményében azonban már megváltozott a szövetség véleménye. „Csalódást okozott Ljubomir Vranjes szövetségi kapitány bemutatkozása is” – olvasható a csehek elleni vereség után kiadott kommünikében. A változás egyértelmű, ahogy a svédek elleni biztató korszakkezdet és a csehek elleni szenvedés között is zongorázni lehet a különbséget.
Vajon mi történt Varasdon? Az első két meccsen eleve nem mi voltunk az esélyesek, így senkit sem érhetett váratlanul a dánok és a spanyolok elleni vereség. A nyitómérkőzésen 40 percig tartott a koncentráció, nagyobb rutinnal még a győzelemre is meglett volna az esély a spanyolok ellen. A két „vállalható” vereség után jött egy vállalhatatlan – még ma is nehéz magyarázattal szolgálni a csehek elleni kudarcra. A kapitány kettőt cserélt a csehek elleni meccs előtt, többek között ennek kapcsán jegyezte meg a szegedi beálló, Bánhidi Bence, hogy nem tett jót a csapatnak a sok variálás.
Bánhidi arra is gondolhatott, hogy az első meccsen alig foglalkoztattuk a beállót, majd a spanyolok ellen tömtük labdákkal a belső embereinket, a sorsdöntő meccsen aztán megint másképp alakult a beállók szerepe. Nem beszélve arról, hogy a Veszprémben csak védekező Schuch Timuzsin a válogatottban néha fent maradt támadásban is. A károgók nyugodtan megkérdezhetik a kapitánytól, hogy hol tanulta meg Schuch a támadójáték fortélyait, ha a klubjában szigorúan csak védekezik.
A mieink két vereség után kerültek szembe a dánok elleni sikertől megtáltosodott cseh válogatottal, és nem tudták átlépni a saját árnyékukat.
A játékosok görcsös igyekezetre panaszkodtak a meccs után, ennek oldása a kapitány feladata lett volna. Megkockáztatható, hogy a játékosként háromszoros Európa-bajnok Ljubomir Vranjes a korábbi Bundesliga-klubjában nem találkozott ezzel a problémával.
Talán még az sem róható fel neki, hogy a veszprémi klubsikerek oltárán feláldozza a magyar kézilabda-válogatott jövőjét, azaz külföldit preferál egy adott poszton a magyar játékossal szemben. Olykor kendőzetlen őszinteséggel bevallja, hogy azért nem játszott a talán legnagyobb magyar tehetség, Győri Mátyás Veszprémben, mert nem elég jó, majd mégis behívta a válogatottba. Ezt még úgy-ahogy tolerálta a közeg. A klubokra hárított felelősség, a fizikai felkészítés hiányára való hivatkozás alapesetben elfogadható.
Három kudarc után viszont nem ártana némi önmérséklet.