– Marosvásárhely már két Európa-bajnokot adott az asztalitenisznek, hiszen itt született a 80-as, 90-es évek kiválósága, Nemes Olga is. S persze azt is meg kell említeni, hogy a bátyja, Szőcs Hunor a román férfiválogatott tagja, stabilan ott van az első százban a világranglistán. A szülővárosuk a sportág fellegvára?
– Nem, hanem a nyolcvan kilométerre eső Beszterce, az ottani Olimpiai Központ az. Tízévesen kerültem ide, a bátyámat követve, Románia legjobb edzője, a központot vezető Bozga bácsi, Gheorghe Bozga befogadott a fiúk közé. Ez nagyon nagy kiváltság volt, de előtte azért már ismert, hatéves koromtól pingpongoztam, és jártam a bátyám versenyeire. Tudta, hogy az asztalitenisz a mindenem. Amikor a szüleim feltették a kérdést, lenne-e kedvem Besztercére menni, még be sem fejezték, rávágtam, hogy igen. Az is lényeges volt, hogy Bozga bácsi beszélt magyarul is, mert én tízévesen csak magyarul tudtam. A besztercei román nyelvű iskolában eleinte nagyon nehéz dolgom volt, de Bozga bácsi a saját gyermekeként bánt velem, még a házi feladatok elkészítésében is segített. Az iskola mellett napi két edzésem volt, este tíz óráig tanultam, akkor volt villanyoltás, a szüleim pedig minden vasárnap jöttek látogatóba. Így éltem, és a pingpong olyan jól ment, hogy még tizenegy éves sem voltam, már kivittek a serdülő Eb-re, a tizenhárom-tizenöt évesek közé.
– Az se mindennapos, hogy a 2011-ben, tizenhat évesen már ott volt a felnőtt Eb-n ezüstérmes román válogatottban.
– Őszintén szólva ez most nem ugrik be, olyan sok verseny van már mögöttem, hogy nehéz számontartani mindet. Tizennégy évesen bekerültem a felnőttválogatott keretébe, és aztán egyre nagyobb szerepet kaptam. Persze azt tudom, hogy az Európa-bajnokságokról eddig egy aranyam, három ezüstöm és két bronzom van. Az egyetlen aranyra nyilván egészen pontosan emlékszem, már csak azért is, mert ez kétéves történet, 2017-ben csapatban lettünk Európa-bajnokok. Ha meglepően is hangzik, számomra csapatban nyerni nagyobb örömet okoz, mint egyéniben. Egészen másfajta eufória az, amikor többen örülünk együtt. Persze amikor tavaly megnyertem az Európa Top 16 versenyt, akkor is rettenetesen boldog voltam.
– Láttam, lefotózta a világranglistát, amikor bekerült az első húszba, és megosztotta az egyik közösségi oldalon. Mikor jön a következő kép?
– Ha a legjobb tizenötbe is bekerülök. De bevallom, erre az évre azt irányoztam elő, hogy jussak be az első tízbe. Emellett bízom benne, hogy csapatban megvédjük az Eb-címünket, sikerül idén is megnyernem a Top 16-ot, és még a budapesti világbajnokságon is összejön egy érem. Magyarországon mindig jól megy a játék.
– Itthon érzi magát?
– Amikor a teremben hallom, hogy milyen sokan szurkolnak nekem az anyanyelvemen, akkor mindenképpen. Még ha nem is itt születtem. Ám ha kimegyek az utcára, akkor tudom, hogy nem Budapest az otthonom. Gyerekként soha nem gondolkodtam azon, hogy milyen lenne a magyar válogatottban, hiszen mindig a románban játszottam. Azt nem tudom, hogy a szüleim gondolkoztak-e ezen, és ezt nem is akarom megkérdezni tőlük, mert lehet, hogy fájna a válasz. Később sokan kérdezték tőlem, mikor jövök a a magyar csapatba, és nem mondom, hogy ez nem ütött szíven, hiszen magyar vagyok. De ma már az a szabály, hogy országváltás esetén öt évet ki kell hagyni, és ezt nem tehetem meg. Egy erős, Európa-bajnok román csapat tagja vagyok.
– Jelenleg hol él?
– Tizennyolc éves korom óta Németországban, Brémában, ahol a bátyám játszik. Én a francia bajnokságban pingpongozok, a Lyssois Lille Métropole csapatában, de csak a mérkőzésekre utazom el, a Werder Bremen edzőközpontjában készülök, itt is csak fiúkkal, egyedüli lányként. A fiúkat megszavaztatták, mehetek-e, mert ide lányok nem jöhetnek, és velem kivételt tettek. Azt, hogy eljutottam erre a szintre, alapvetően annak köszönhetem, hogy egész életemben fiúkkal edzettem. Hozzászoktam, hogy ők sokkal keményebben játszanak, mint a lányok, és ezzel a fiús stílussal van esélyem a kínaiak ellen. Sokszor hallom, hogy az európai játékosok közül én vagyok az, aki tudásban a legközelebb áll hozzájuk, ez pedig jót tesz az önbizalmamnak.
– Láthattuk, hogy a küzdőképességével sincs gond. A Hungarian Openen a nyolc közé jutásért a tajvani ellenfele 3:2-re, a hatodik szettben 7-3-ra vezetett, innen fordított 4:3-ra úgy, hogy a hetedik szettet 15-13-ra nyerte meg és négy meccslabdát hárított.
– Soha nem adtam még fel fejben egyetlen mérkőzést sem, mindig a végsőkig harcolok. Amúgy sok ilyen meccsem volt már, és nagy általánosságban mondhatom, hogy tízből nyolcat meg is nyerek. Valahonnan mindig sikerül még mozgósítani valamilyen erőtartalékot. Ami persze nem azt jelenti, hogy örülök az ilyen vészhelyzeteknek, jobb az, ha inkább simán, 4:0-ra nyerek.
Kihagyott ziccer
Szőcs Bernadette tehetsége korán megmutatkozott, a serdülő és ifjúsági Európa-bajnokságokon tizenegy aranyérmet nyert. 2010-ben a második helyen állt a 15 éven aluliak világranglistáján, de ekkor Romániában még nem kapta meg azt a támogatást, ami kijárt volna neki. Szüleinek komoly anyagi áldozatot kellett vállalniuk, hogy a legjobb versenyprogramot biztosítsák számára. 2010 februárjában jelent meg a romániai sajtóban az a hír, amely szerint a norvégok szívesen honosítanák, és más, meg nem nevezett országok is bejelentkeztek érte. Információink szerint azonban a Magyar Asztalitenisz-szövetség nem tett lépéseket arra, hogy Szőcs Bernadette nálunk folytassa a pályafutását. Nagy ziccert hagytunk ki, később már a románok is ráébredtek, jobban teszik, ha megbecsülik a magyar tehetségüket.