Egyszer csak belépett egy ló. A szőre piros nagy fehér foltokkal, a feje aránytalanul nagy, tud két lábon állni, és mellső lábaiban – kezeiben? – egy-egy táskát hozott. Ajándékok voltak benne: a Kujcsou Hengfeng FC meze minden játékos aláírásával, meg a szokásos mütyürök, mint toll, kulcstartó és egyéb csecsebecsék.
Az évek óta itt élő magyar ismerősöm rutinosan igazodik el a kínai gesztusok útvesztőiben, és azonnal magára húzta az egyik mezt, hogy abban álljon a fényképezőgép elé. A lovat ugyanis kisebb küldöttség követte, köztük a klub fotósával, aki megállás nélkül kattogtatott, vele szemben pedig arcra fagyott mosollyal pózolt főkonzul, munkatárs, újságíró és persze a ló.
Ez az állat a Kujcsou Hengfeng kabalája, olyan, mint otthon a Fradinak a Zöld Sas vagy az MTK-nak Gedeon, a liba – itt is beöltözik valaki a bőrébe, és többnyire mókásan esetlen ugrabugrálással szórakoztatja a közönséget, illetve, mint láttuk, kiveszi a részét a protokollból is. Sokat nem időzött a díszpáholyban, ajándékok átadva a magyaroknak, fotózás kipipálva, és már vágtatott is le, mert neki már a gyepen kell fogadnia a pályára vonuló csapatokat.
Meglepő, de a VIP-páholynak errefelé egészen más a jelentése, mint Magyarországon vagy szerte Európában. Nem nagy merészség az általánosítás, mert néhány nappal később Csungkingban, a Tangtaj Lifan mérkőzésén ugyanezt tapasztaltam: nyoma sincs ételektől roskadozó asztaloknak, szeszes és üdítőitalok széles választékának, a nagyon fontos emberek örülhetnek, ha langyos ásványvízhez hozzájuthatnak.
Langyoshoz, mert itt úgy tartják, a hideg víz nem egészséges, és ez a magyar fülnek a tikkasztó, párás hőségben igencsak vigasztalanul hangzik. Luxusról tehát szó sincs, kényelemről annál inkább, Csungkingban például több páholyban is tágas, puha fotelekbe süppedve nézhetik a kivételezettek a meccseket.
Most viszont óvatosabban bánnék az általánosítással, de két meccs alapján azt mondanám, nem túl színvonalas meccseket. Lehet, a balszerencse hozott éppen két gyenge mérkőzésre, a többi pedig mind parádés, de ezt azért nehéz elhinni.
Európából felületesen látjuk a kínai labdarúgás világát, csak arra emlékszünk, hogy például a brazil Oscar 60, az ugyancsak brazil Alex Teixeira 50, a kolumbiai Jackson Martínez 42, a belga Axel Witsel 20, a brazil Alexandre Pato 18, az argentin Carlos Tévez 10,5 milliós vételár fejében kerülhetett a fellendülésre váró kínai élvonalba, a Super League-be. Tévez ráadásul két éve a világ legjobban kereső futballistája lett heti (!) 615 ezer fontos csillagászati bérével, és nyilván a többi légiós sem gombokért szerződött az országba.
Hihetnénk, a Kánaán a labdarúgásban Kína, de egyrészt néhány busásan megfizetett világsztár legfeljebb közönséget vonzhat, megfelelő tudású társak nélkül az ő hatékonyságuk is jelentősen csökken, ráadásul hamar véget is ért az esztelennek tűnő bevásárlások ideje. Tévez például nyíltan kimondta, hogy szerinte a kínai futball ötven évvel le van maradva az európai mögött, a helyi játékosok kimondottan ügyetlenek, emiatt sérülésveszélyesek, és igen szerény teljesítménnyel a háta mögött idén januárban hazament a Boca Juniorshoz.
A távozását senki sem bánta, de azt mindenki tudta, hogy szavai mögött igazság húzódik meg. Az ország első embere, Hszi Csin-ping államfő és pártfőtitkár nagy rajongója a sportágnak, kiemelt figyelemmel kíséri a sorsát, és 2016. április 11-én a Kínai Állami Fejlesztési és Reformbizottság hosszú távú tervet adott ki, amely szerint az ország futballjának – többek között jelentős állami és magán-gigaberuházások révén – 2050-re a világ élvonalába kell kerülnie.
Az élvonal most Európa, a kitűzött időpont pedig azt erősíti, amit Tévez mondott: a lemaradás évtizedes. Ha nem is ötven év, de ezt pontosan senki sem tudná meghatározni. A cél persze lépésről lépésre valósulna meg, először a válogatottnak ki kell jutnia a következő világbajnokságra, 2030-ra vezető szerepet kell játszania Ázsia labdarúgásában, ezután következne a világbajnokság megrendezése, majd eljön 2050, amikor Kína az elképzelések szerint nagyhatalommá válik a világ legnépszerűbb játékában.
Szép és türelmes terv ez, mindenesetre az illetékesek nem teketóriáznak, most éppen 2020-ig húszezerre emelik a labdarúgással foglalkozó iskolák és hárommillióra a napi rendszerességgel focizó gyerekek számát. A Kujcsou Hengfeng olasz, a Tangtaj Lifan spanyol kapcsolatokat épít ki, hogy elleshesse az utánpótlás-nevelés tudományának a titkait, és így van ezzel a többi klub is.
Nem beszéltem olyan kínai szakemberrel, aki a legkisebb kételyt is megpendítette volna a grandiózus elképzelésekkel kapcsolatban, mindenki azt mondta, ha ez a terv, akkor ezt kell megvalósítani, és egész biztos, hogy a sportág jó úton halad. Szkeptikus nem kínai szakember viszont akad, ők úgy látják, hiába a sok pénz, a mindent a nagy célnak alárendelő és gyakran változó szabályozás, nem sokat, hanem jól és más mentalitással kellene dolgozni a szebb jövő érdekében.
A koncepcióba illő döntés volt a versenykiírás reformja is, amely a hazai játékosok szerepeltetésére ösztönöz. A ligában minden kapusnak kínainak kell lennie, a klubok legfeljebb öt légióst szerződtethetnek, akik közül egy időben csak három lehet a pályán (plusz egy másik ázsiai országból származó játékos), kötelező lett csapatonként legalább két 23 éven aluli futballistát nevezni, akik közül egynek benne kell lennie a kezdőcsapatban, az idén ez a szám már háromra módosult, s ha a 27 fős keretben nem szerepel legkevesebb négy kínai 23 éves vagy annál fiatalabb játékos, akkor az egyesület nem kap licencet a szövetségtől.
Emellett egyik napról a másikra határozat született tavaly május végén, hogy a túlköltekező klub (ez mindegyikre igaz volt) csak úgy vásárolhatott légióst, ha a vételárral megegyező összeget befizeti a kínai utánpótlás fejlesztésére létrehozott alapítvány számlájára. Csak hogy világos legyen: ha megveszi Oscart 60 millió euróért, akkor ugyanannyi adót is kell fizetnie.
Nem véletlen, hogy 2016-ban még repkedtek az átigazolási összegek, csak a brazil Hulkért 55,8 millió eurót fizettek, 2017-ben a 16 első osztályú klub összesen 27,95 milliót költött, ami ugyebár éppen fél Hulkot tesz ki… (Az igazság kedvéért hozzá kell tenni, hogy azóta a százszázalékos adót csak az 5,8 millió eurónál drágább külföldi és a 2,6 millió eurónál többe kerülő kínai játékosok után kell megfizetni.)
Ez a fegyver azonban visszafelé is elsülhet.
A klasszisok érkezése nélkül a Super League elveszítette a világ érdeklődését, és ez nem tesz jót az üzletnek. Az edzők kényszerből betették a 23 éven aluli fiatalokat a kezdőbe, aztán már az első félidőben rendszeresen lecserélték őket, mert a szabály azt nem mondja meg, hogy mennyi ideig kell a pályán lenniük, azaz nem tűnik átgondolt rendelkezésnek.
Ennek az lett az eredménye, hogy az U23-as futballisták átlagos játékideje nem nőtt, hanem egyenesen visszaesett. A korábban említett nem kínai szakember szerint a saját nevelésű fiatalok nem képzettek, ráadásul nem is ambiciózusak: kiválóan elvannak az átlagnál jóval magasabb fizetésükkel, élvezik a népszerűséget és a vele járó kiváltságokat, s eszük ágában sincs eljutni mondjuk egy európai csapathoz, mert azért a tudásért, amelyből itt remekül megélnek, ott egyetlen centet sem fizetnek. Nem véletlen, hogy japán és dél-koreai labdarúgókat találunk Európában még top bajnokságokban is, de nagyon utána kellene néznünk, hogy valahol rábukkanjunk egy kínaira.
A Kujcsou Hengfeng és a Tangtaj Lifan a tabella utolsó harmadába tartozik, előbbinek 200, az utóbbinak pedig 400 millió jüan az éves költségvetése, ez forintban 8 és 16 milliárd – Magyarországon a Videoton és a Ferencváros állítólag mintegy 4,5 milliárdból gazdálkodik, a különbség igen markáns. A két kínai klubnál az összeg hozzávetőleg ötven százalékát emésztik fel a fizetések, tehát azok tényleg igen magasak.
Ehhez képest a transfermarkt.co.uk becslése szerint a Tangtaj Lifan játékosainak a piaci összértéke nem éri el a hárommilliárd forintot, amivel ebben a tekintetben a magyar NB I-ben mindössze a negyedik helyen állna, és ez mindent elárul a keresetek és a minőség roppant ellentmondásos viszonyáról.
Luiz Felipe Scolari, Sven-Göran Eriksson, Marcello Lippi, André Villas-Boas – patinás névsor a teljesség igénye nélkül, valamennyien világhírű edzők. Élcsapatoknál dolgoznak Kínában, Lippi szövetségi kapitány, kérdés, kik oktatják majd azt a hárommillió gyereket, akik a terv szerint két év múlva nap mint nap focizni fognak az országban.
Csungkingnek több olyan állami és magánklubja is van, amely az utánpótlással foglalkozik, az egyik vezetője és társtulajdonosa, Hu Hszüan-cse szemlátomást elhivatott és elkötelezett szakember. Amikor ott jártam, hét- és kilencéves, csillogó tekintetű gyerekeknek taktikai formációt magyarázott egy mágneses táblán, majd később ezt gyakoroltatta velük az edzőközpont pompás pályáján. Az akció vége beadás lett volna, de a kicsik a tizenhatos oldalvonalától nem tudták messzire rúgni a labdát.
Mondtam Hu Hszüan-csének, hogy Európában ekkora pályán ilyen gyakorlatot soha és sehol sem végeztetnek el ezekben a korosztályokban, ő pedig a sajátos kínai filozófiára hivatkozott, kiemelve, hogy a taktika megtanít helyes döntéseket hozni a pályán és az életben is.
Amúgy tényleg nem a szándékkal van a gond. Ezek a gyerekek hetente kétszer vagy háromszor boldogan edzenek, és játszanak meccseket, 13 évesek a legidősebbek, és akik tehetségesek, azokra felfigyelhet egy profi klub. Akinek ez nem jön össze, az máshol futballozhat amatőrként, és valójában a nevelés a fontos: a szülők évente másfél-kétmillió forintot szurkolnak le, hogy csemetéik itt lehessenek, ami komoly áldozat egy átlagos kínai családtól, ám ott a gyerek oktatásánál nemigen akad előbbre való. Az pedig, hogy a sportágban a meglévő és a most alakuló kereteket megtöltő tartalom elvezet-e a nagy cél megvalósulásához, legkésőbb 2050-ben kiderül.
Visszatérve a kujcsoui stadion VIP-lelátójára: cseppet sem meglepő, hogy a kínai bajnoki meccs legfeljebb az iramában veri a magyar élvonalat, színvonalában nemigen. Egy biztos, ha Kína tényleg a világ elitjébe tart a futballban, akkor egyrészt roppant hosszú úton indult el, másrészt a vezetők igen bölcsen szabták meg a 2050-es dátumot: ezt rajtuk akkor már aligha lehet számonkérni.