Az élsportban nincsen tartósan szerencsés csapat, a pozitív és a negatív faktor hosszú távon mindig kiegyenlíti egymást. Hiába sikerült kifogni minden idők legkönnyebb magyar vb-sorsolását, a férfi-kézilabdaválogatottat utolérte a balsors Dániában. Katar ellen Balogh Zsolt, Egyiptom ellen Iman Dzsamali, Svédország ellen Bodó Richárd sérült meg, Ancsin Gábor pedig a svédek elleni meccs előtt került ki a keretből makacs könyöksérülése miatt. Csoknyai István és Vladan Matics csapata sorrendben Argentínával, Angolával, Katarral, Egyiptommal és Svédországgal játszhatott egy csoportban – ami, bárki bármit mond, sokkal könnyebb opció volt, mint akármelyik más besorolás –, de nem tudott élni az eséllyel.
Egy igazán fontos mérkőzést kellett volna megnyerni a csoportban, a veszprémi klubedző, a David Davis edzette Egyiptom ellenit. Ez nem sikerült, még a döntetlennek is örülni kellett, és innentől – fájó, de igaz – nem történt más, csak a papírforma érvényesült. Svédország és Dánia ellen a vereség minimalizálása volt a reális cél, Tunézia ellen a minél nagyobb gólkülönbségű győzelem, ez utóbbi a hajrában hiúsult meg.
Ennek ellenére még mindig megmaradt az esély a kitűzött cél elérésére, ha úgy tetszik, a válogatott sorsa a saját kezében volt. De Norvégia nem volt tekintettel a magyarok céljaira, nyerhetett volna minimális gólkülönbséggel, ehhez képest könnyed erődemonstrációt tartott, kilenc góllal ütötte ki a magyar csapatot. Elúszott az esély az olimpiai selejtezőn való részvételre. Bár szélsőséges helyzetben akár még a vb-10. helyezett is indulhat a jövő évi tornán, ehhez kisebbfajta csoda szükséges.
Például az, hogy a világbajnokság első nyolc-kilenc helyezettje közül kerüljön ki az Európa-bajnok, a Pánamerikai Játékok győztese és az Afrika-bajnok is, azaz magyar szempontból az lenne jó, ha Brazília és Egyiptom is megnyerné a saját kontinenstornáját, és a 2020-as Európa-bajnokságon olyan csapat győzne, amelyik előttünk végzett a vb-n. Ha ez mégsem jönne össze – amire sajnos van esély –, akkor a jövő évi Eb-n kellene bravúrosan szerepelni, mert két válogatott ott is kivívhatja a részvételt, amelyik korábban nem szerzett kvalifikációs helyet a vb-ről. Ez azonban több is lenne bravúrnál, hiszen ezen a vb-n mindegyik európai ellenfelünktől kikaptunk.
Amilyen kacskaringós lehet a magyar válogatott útja az olimpiai selejtezőre, olyan egyértelműnek tűnik a csapatépítési kényszer. A tavaly novemberben kinevezett Csoknyai István és Vladan Matics kettősnek nincs más választása, mint a fiatalítás. A Szlovénia elleni vb-selejtező előtt a válogatottba visszakönyörgött 37 éves Ilyés Ferenc és a 38 éves Nagy László aligha vállal még egy komoly tornát, valószínűleg Dániában láttuk őket utoljára nemzeti mezben. Nagy László játékintelligenciája továbbra is világszínvonalú, de a gyorsasága már nem az, s ezt ő maga sem vitatja. Nem véletlenül lebegteti, hogy a szezon végeztével a veszprémi klub sportigazgatójaként folytatná a karrierjét.
Schuch Timuzsin és Mikler Roland is túl van a harmincon. Az újdonsült apa, Lékai Máté is, de az ő karrierjébe még belefér egy olimpiai ciklus Párizsig, ahogy a Balogh Zsolt, Bánhidi Bence és Bodó Richárd trióval is lehet még tervezni, ami igazán örömteli. Máthé Dominik és Szita Zoltán fiatal és tehetséges, de még nem mert rájuk bízni komolyabb feladatot a szakmai stáb: amikor igazán kellett az eredmény, csak pillanatokat töltöttek a pályán.
Ami igazán aggasztó, hogy a kézilabda egyre inkább a rohanós csapatok, a védekezésben és támadásban egyaránt bevethető univerzális játékosok sportága lett, s a magyar keretet és a cserélési hajlandóságot ismerve nehéz azt hinnünk, hogy a közeljövőben sikerül felzárkózni az elithez. Lesz dolga a Csoknyai–Matics párosnak, ha továbbra is élvezi a szövetség bizalmát.