Harmadik éve immár, hogy a Csíkszeredától húsz kilométerre északra fekvő Csíkjenőfalva gyakorlatilag százszázalékos magyar társadalmában felbukkant egy kanadai házaspár.
Az ötvenedik életévéhez közeledő Del Pedrick nem hirtelen, civil felindulásból jelent meg a Hargita lábainál, Tánczos Barna, a csíkkarcfalvi székhelyű Székelyföldi Jégkorongakadémiát működtető Mens Sana Alapítvány elnökének hívására tette át székhelyét a világ túlsó végére.
Persze Tánczos sem a világhálón bukkant rá a kanadai szakemberre, korábbi, szakszövetségi elnöki minőségében találkozott vele először, amikor a román válogatott élén dolgozó Tom Skinner néhány kanadai kollégáját is segítségül hívta munkájához. Köztük Del Pedricket, aki Tánczos későbbi invitálására 2016-ban elvállalta a székelyföldi utánpótlás-nevelés új alapokra helyezésének feladatát, és immár több mint két éve fogja össze az U8-as korosztálytól az U23-as „öregekig” terjedő állomány szakmai képzését.
„Gyönyörű vidék, első látásra beleszerettem az érintetlen természetbe, az erdőkbe, a hegyekbe. Az embereket is azonnal megszerettem. A székelyek sok tekintetben hasonlítanak a kanadaiakhoz, kedves, egyszerű emberek, hiányzik belőlük a nagyvárosban élőkre jellemző állandó rohanás” – mondja a Notre Dame Egyetem Hounds nevű csapatától érkezett szakember.
Hokis szempontból is kedvező benyomásokat szerzett: „Elégedetten láttam, hogy a székely játékosokban van szívósság, határozottság, jó értelemben vett erőszakosság. Hajlandók nagyon keményen dolgozni, ami megfelelő alap ahhoz, amit én ehhez hozzá tudok tenni: képesek legyenek gyorsabb és jobb döntéseket hozni, kreatívabbak legyenek. Nem utolsósorban pedig megszerezhessék a megvalósításhoz szükséges önbizalmat.”
A gyerekek mindenhol gyerekek, tartja, ugyanazok a dolgok motiválják őket, illetve okoznak csalódást nekik. Egyetlen lényeges különbséget lát Kanada és Székelyföld között: hazájában jóval nagyobb a merítési lehetőség, a több jó képességű gyerek mellett pedig az edzőknek is könnyebb dolguk van.
A székelyföldi jégkorong jövőjét elsősorban abban látja, hogy egyre több gyerek kössön korcsolyát a lábára, fogjon botot a kezébe.
„Mert ha már vannak gyerekeink, van kinek átadni a technikai tudást. S e téren bőségesen van feladat” – mondja, s már sorolja is, miben kell fejlődniük a gyerekeknek. Korongkezelésben, erőnlétben, határozottságban, keménységben, játékintelligenciában, tehát mindenben.
Del Pedrick jól működő programnak ítéli az SZJA-n létrehozott mentoredzőrendszert, amelynek lényege, hogy az egyenletes minőség érdekében az akadémia valamennyi – csíkkarcfalvi, gyergyószentmiklósi, kézdivásárhelyi és sepsiszentgyörgyi – helyszínén zajló munkát felügyelje három-négy szakember.
Technikai igazgatóként az a feladata, hogy megszabja az SZJA fejlődési irányát, ám ehhez egyéb típusú mentális fejlődést is elengedhetetlennek tart: „Még mindig nem sikerült észszerű keretek közé szorítani a játékosok Magyarországra való távozását. Ennek egyik alapvető oka a régi beidegződésekben rejlik. Sok szülőben ugyanis még mindig az munkál, ahhoz, hogy a gyerekükből jó játékos váljon, Magyarországra kell vinniük, mert ott jobbak a körülmények. A mi célunk elhitetni, hogy itthon is legalább ugyanolyan szintű feltételeket teremtünk, meg kell győznünk a szülőket arról, hogy a SZJA-ban elindított képzés sikeres, a gyerekeknek legalább olyan szintű perspektívák nyílnak, mint Magyarországon.”
Ezt a célt szolgálja az U23-as csapat, a Sapientia U23 megalapítása is, amely az ifjúsági korosztályokból érkező játékosoknak kínál további székelyföldi fejlődési lehetőséget.
Négy gyermekük kiröppenése után egy időre csíki életet választott a Pedrick házaspár. Del és Carolynn – aki a fiatal jégkorongozók száraz felkészülését irányítja – hiszi, hogy nem véletlenül vezérelte őket ide a sors.
És készek mindent megtenni annak érdekében, hogy ne csak úgy emlékezzenek majd rájuk a székelyek, mint jópofa idegenekre, hanem mint a régió hokijának újjáépítőire is.