Kovács baka – vagy éppen Kiss, Nagy, Tóth – 1914 egy szép októberi napján párás tekintettel bár, de büszkén elbúcsúzott a kedvesétől. Amikor felharsant a vezényszó, még egy utolsó csókot lehelt az orcájára, aztán fegyelmezetten felszállt a katonavonatra, s meg sem áll a frontig. Négy év múlva ugyanő elgyötörten, mégis túlcsorduló örömmel toppant be a háza ajtaján. Midőn a felesége a nyakába ugrott, Kovács baka tekintete megakadt egy fiúcskán. Nagyot dobbant a szíve. Miközben a hazát védte, apa lett.
Lékai Máté, a magyar férfikézilabda-válogatott irányítója vasárnap hajnalok hajnalán repülőre szállt a dániai Billundban, reggelre itthon volt a kedvese mellett, aki csak őt várta, hogy végre életet adjon közös gyermeküknek. Az apás szülés után Lékai Máté visszarepült Dániába, s este a mezőny legjobbjaként győzelemre vezette a csapatát.
Az első történet ugyan fiktív, de nagyon is életszerű, a második pedig maga a valóság. Két eltérő, végső soron mégis hasonló élethelyzet, amelyek – sok más mellett – arról árulkodnak, mennyire megváltozott a világ száz év alatt. Félreértés ne essék, e tekintetben természetesen egyértelműen jó irányba. Ma nemhogy háború nem dúl, Magyarországon már a kötelező sorkatonai szolgálatot is két évtizede eltörölték. A sport, ahogy Coubertin báró már a XIX. században kitervelte, éppen a nemzetek közötti vetélkedés békés terepe. Két világégés keserű tanulsága kellett ahhoz, hogy az olimpiai mozgalom felújításának eszmei mondandóját az európai nemzetek magukévá tegyék.
Az emberi természet a tekintetben persze mit sem változott az elmúlt száz esztendőben, hogy kevés olyan apát hordott a hátán a földkerekség, aki ne a fia születését mondaná élete egyik legnagyszerűbb pillanatának. Persze manapság sem adatik meg mindenkinek, hogy részese legyen ennek a felejthetetlen eseménynek. Szubjektív ítélet, de a 2008-as pekingi olimpia egyik nagy pillanata volt, amikor a kenu kettesek ötszáz méteres döntője után a sportág első kínai ötkarikás aranyérmét szerző Jang, Meng duót megkérdezték a további terveikről, akkor utóbbi így felelt: „Szeretném végre látni a kisfiamat, aki nyolc hónappal ezelőtt született.”
Hogy ellenpéldát is említsünk, másfél éve bejárta egy videó a világhálót: Sarunas Jasikevicius, a korábbi kiváló litván kosárlabdázó, immár az ugyancsak jó nevű Zalgiris Kaunas vezetőedzőjeként egy sajtótájékoztatón kioktatott egy újságírót, aki számon kérte rajta, hogy a csapat legjobbja miért nem játszott a mérkőzésen. „Én engedtem el. Fia született” – felelte Jasikevicius. Az újságíró erősködött, de hát fontos meccs volt, amelyen játszania kellett volna. „Fontos meccs?” – kérdezett vissza az edző, majd hosszasan ecsetelte, hogy egy gyerek születésénél nincs fontosabb a világon.
A Magyar Kézilabda-szövetség vezetői talán nem is látták eme felvételt, talán azon sem tűnődtek órákon, napokon át, a fizikai fáradtság vagy az emocionális töltet van nagyobb hatással a sportteljesítményre, pusztán emberi belátásként – s mert meg lehetett szervezni az utat – áldásukat adták az apás szülésre. Jó előre, tegyük hozzá, s nemcsak Lékait, hanem a szintén apaszerepre készülő másik két játékost, Balogh Zsoltot és Bodó Richárdot is támogatják ebben, ha eljön az ideje.
Hollywoodi történet. Mindenkinek ez ugrott be Lékai vasárnapi kalandjáról. Tényleg az. A játékos és kedvese ugyanis kihasználta az ebben rejlő üzleti lehetőséget. Lelkük rajta. Gyermeküknek így egy bulvármagazin lesz a keresztapja. Pedig világrajöttét az egész nemzet megünnepelte volna.