– Nem szeretnék hízelegni, de nem néz ki túl jól…
– Ez már sokkal szebb, mint néhány napja volt. Amikor hétfőn éjjel elveszítettem az eszméletemet, esés közben az arcom jobb oldalát bevertem az asztal sarkába, ettől vannak a sárga és a zöld foltok, de már gyógyulnak.
– Nagy a baj?
– Remélem, nem. A feleségem is kórházban fekszik, a múlt héten ott ájultam el először, amikor meglátogattam, majd hétfőn este másodszor. Azóta vagyok itt, minden létező vizsgálatot elvégeznek rajtam, és mindegyik eredménye negatív, azaz nem derült ki, mitől veszítettem el az eszméletemet. A hétvégén kiengednek, talán nem ismétlődik meg a baj. Ha mégis, egy házban lakom a fiamékkal, ő segít, ahogyan hétfőn is ő hozatott be a kórházba.
– A betegség jelentkezéséig hogyan teltek a napjai?
– Úgy, ahogyan remélhetően ezentúl is telnek majd. A legfontosabb programom hetente kétszer a tenisz és persze a meccsre járás. Korábbi vasasos játékosokkal, Tóth Bálinttal, Frőlich Péterrel, Gass Istvánnal és Daróczi Lajossal szoktunk játszani, hetvenhét évesen is nagyon jól esik a mozgás. Szeretnék gyorsan annyira felgyógyulni, hogy újra csatlakozhassak hozzájuk. Játszunk, utána megiszunk egy sört, beszélgetünk a fociról, elsősorban a Vasasról – remek időtöltés.
– Sohasem játszott más klubban, mint a Vasas. Honnan ered ez a kötődés?
– Ez így nem igaz, mert tizenegy évesen a Postás Járműtelep csapatában hamisított igazolással játszottam egy évet – akkor tizenkét éven aluliak nem lehettek igazoltak –, ott volt a pályánk, ahol most a Papp László-aréna áll. Az apám, aki játékvezető volt, az MTK-ba akart vinni, de Bursi Gábor, az egyik öt évvel idősebb barátom az akkor még a Népligetben játszó Vasasba csábított, és akkor kezdődött a máig tartó mély kapcsolat.
– Szerelem volt első látásra?
– Nem is lehetett másként. A minket megelőző korosztályokban olyan futballistákat láthattam, mint Berendi, Bundzsák, Raduly, Csordás, Szilágyi vagy éppen Illovszky Rudolf, nekünk ők voltak a legjobbak, hozzájuk mértük magunkat. Rudi bácsi pedig hamar a példaképemmé vált. Én ifistaként a padon ültem egy csehszlovákiai barátságos meccsen, amikor ő a balszélről elindult a labdával keresztben a pályán, és mire a jobbszélre ért, kiállították, mert mindenkibe belerúgott, aki az útjába akadt. Hátvédként számomra ez felért egy útmutatással.
– A pályafutásának nagy része a legendás hatvanas évekre esett. Szokott nosztalgiázni azokról az időkről?
– Ha igen, akkor a békés hangulatról. A különböző klubokban futballozó játékosok nemcsak egymással voltak jóban, hanem a szurkolókkal is. A kettős meccsek után együtt jöttek ki a stadionból, eszükbe sem jutott bántani egymást. Számomra borzalmas volt látni később a verekedésekbe is torkolló gyűlölködést, és szörnyű hallani a lelátókról a trágár rigmusokat. Ez nagyon nem az én világom.
– Nyert négy bajnoki cím mellett Magyar Kupát, Közép-európai Kupát, több nemzetközi tornát a Vasassal, a válogatottal Európa-bajnoki bronzérmes volt 1964-ben – melyikre a legbüszkébb?
– Arra, amit kifelejtett, a tokiói olimpiai bajnoki címre. Arra mindenki emlékszik, és az olimpiai bajnokok sorába tartozni nagyszerű érzés. Ugyanakkor beismerem, a vele járó életjáradék is rendkívül jól jön, a nyugdíjamból aligha tudnék megélni.
– Az nem hiányzik, hogy nem játszhatott világbajnokságon? A futballban mégis csak az a legrangosabb esemény.
– Ott voltam Chilében és Angliában is, de valóban nem léptem pályára. Az előbbin ez jól is jött, mert ha játszom, nem mehettem volna két év múlva az olimpiára Tokióba. Négy évvel később itthon maradtam, de Szepesi Gusztáv megsérült, és jött a telefon Angliából, hogy utazzak a csapat után. Miután megérkeztem, Baróti Lajos szövetségi kapitány azt mondta, holnap én kezdek a szovjetek ellen. Másnap aztán legnagyobb meglepetésemre mégsem mondta a nevemet a csapat kihirdetésekor, máig nem tudom, miért gondolta meg magát.
– Haragudott rá?
– Évtizedekkel később, amikor Lajos bácsi nyolcvanadik születésnapját ünnepeltük, én is odamentem hozzá koccintani. Akkor azt mondta, Kálmán, maga az egyetlen játékos a pályafutásomból, akivel szemben lelkiismeret-furdalásom van. Mondtam, én nem haragszom, és így is van.
– Tudom, hogy szerzett szakedzői és sportszervezői diplomát is, ám a játék befejezése után egyiket sem hasznosította, inkább a butikjából élt. Miért szakadt el a futballtól?
– Mert nem hívtak sehova. Amúgy hívott a belga Anderlecht jó ajánlattal, miután a Vasasban befejeztem, de Kutas István, az MLSZ nagy hatalmú elnöke azt mondta, Ihász elvtárs, magára a magyar futballnak itthon van szüksége. Aztán nem történt semmi.
– Nem is kacérkodott az edzősködéssel?
– Egy évig edzettem a Vasas tartalékcsapatát, havi nyolcszáz forint benzinpénzt kaptam érte, persze, hogy nem hanyagoltam el a butikot. Rudi bácsi előjött azzal, hogy legyek mellette technikai vezető, de én azt feleltem, főállású szakosztályvezetőként szívesebben dolgoznék, mert egyrészt az passzolna a végzettségemhez, másrészt az fizetne annyit, hogy csak arra összpontosíthassak, de ebbe nem ment bele. Amúgy jobb is. Nekem ő olyan volt, mint a második apám, de sok vitánk volt, az alkalmazottjaként biztosan nem bírtam volna sokáig. Így aztán maradt a butik és az állandó meccsre járás szurkolóként.
– Mit érzett akkor, amikor megtudta, hogy a jövőre elkészülő Illovszky-stadionban lesz Ihász Kálmán-szektor?
– Nekem ez óriási élmény. Az egyik kis műfüves pálya már viselte a nevemet. Szóltak, arról le kell mondanom írásban, amin megdöbbentem, de aztán hozzátették, azért, mert szektort neveznek el rólam. Jólesik, és akkor még keveset is mondtam.
– Csakhogy másodosztályú meccseket kell majd néznie az új stadionban…
– Ez az egyik legnagyobb fájdalmam. Jó ideje mérgelődöm azon, hogy nem tud összeállni egy igazi csapat, nincs olyan komoly egyéniség a csapaton belül és kívül sem, akikre oda kell figyelni, akik húznák magukkal a többieket és a klubot. Tudom, a héten mennie kellett a nyáron szerződtetett edzőnek, Kis Károlynak, de félek, az utódja sem lesz könnyebb helyzetben. Nekem mániám, hogy nálunk kell a Vasas-múlt a sikerhez, a profi felkészülés mellé elengedhetetlen az érzelem és a szenvedély a jó eredményhez. Megszállottakra lenne szükség, ha én dönthetnék, akkor Tóth Bálint és Mészöly Géza kapna lehetőséget arra valamilyen szereposztásban, hogy előbbre vigye a csapatot. A feljutás aligha lesz meg a bajnokság végén, azt pedig nem szeretném megérni, hogy a Vasas a harmadosztályban játsszon. Ha valaki eltöltött egy egész életet egy helyen, ott elért figyelemre méltó eredményeket, óriási fájdalmat érez azt látva, hogy a jelen ennyire lehangoló.
– Ha szombaton kiengedik, mi lesz az első programja?
– Vasárnap kimegyek a teniszpályára, egyelőre csak köszönni a többieknek. És persze egyeztetek Tóth Bálinttal, Raduly Józsival és a többiekkel, hogy elmegyünk-e Budaörsre. Ott játszik a Vasas, és nem szeretném kihagyni a meccset.