Két évtizede már messze nem azokat az időket éltük, amikor a futballisták fesztelenül elvegyültek a szurkolók között, kölcsönösen osztoztak egymás örömében, bánatában, ám a magyar sportban átlagos beágyazottsággal bíró újságírónak nem jelentett gondot, hogy egy fontos mérkőzés után vagy akár egy szürke hétköznap interjút kérjen egy válogatott játékostól. Mindkét fél érezte a felelősség súlyát: egyfelől illik valamit mondani, másfelől a mondandót kötelesség közölhető formába önteni. Még egy évtizede is létrejöhetett az interjú, de már sokkal nagyobb körültekintéssel: sajtófőnök közvetítésével, a szöveg jóváhagyásával – ami a csupán a szenzációra szakosodott bulvárlapok és -portálok gombamód szaporodó száma, s nemritkán gátlástalan stílusa miatt is indokolható volt.
Ma ott tartunk, hogy szinte lehetetlen a játékosok közelébe férkőzni. A hivatalos érintkezést olyan keretek közé szorították a kommunikációért felelős szakemberek, hogy érdemi párbeszédre így nem kerülhet sor. Ad hoc beszélgetésre személyes ismeretségen keresztül nyílhat olykor lehetőség, de a játékosok gyorsan megtanulták, hogy nem csupán megengedett, hanem ajánlott, sőt egyenesen kötelező elhárítani az érdeklődést. A túlnyomó többség egyszerűen kikapcsolja szolgálati telefonját, vagy nem fogadja a hívást, nem válaszolt az SMS-re, ha mégis igent mond, akkor a megbeszélt időben mégsem jelentkezik (a napokban megtörtént), aki netán mégis vállalná az interjút, azt a klubja tiltja el ettől (ez is megtörtént); igen, a klubja, noha az illető válogatott mérkőzésről beszélne.
E sorokat nem az újságírói nekibúsulás szülte (amire az olvasó természetesen nem kíváncsi), nem is maró vélemény közlése a szándékunk. Legfeljebb némi önvédelem: az újságíró nem lusta, nem is hülye, amiért nem szólaltatja meg az andorrai kudarc érintettjeit – egyszerűen nincs erre módja. Tényszerűen ez a helyzet, ez az új rend, amit egyrészt a globalizmus, másrészt a sport, mindenekelőtt a labdarúgás professzionálissá váló szemlélete hozott magával.
Valaha egy hajóban eveztünk a sportolókkal, ma már csupán a siker krónikásának (egyébként örömteli) szerepére korlátoznák a mozgáskörünket. Nincs ezzel semmi baj, a mérkőzéseket így is lejátsszák, a lapok megtelnek cikkekkel, csak éppen – ezzel is illik tisztában lenni – a sajtó mint közvetítő kiiktatása roppant faramuci helyzeteket képes szülni.
Erre láttunk érzékletes példát az andorrai vb-selejtező lefújása utáni percekben (a videók két klikkelés után letölthetők a netről). A játékosok néhány vezéregyéniséget követve odamennek vezekelni a tábor elé, de persze csak szitokáradatban van részük. Úgy egy perc után a szurkolók korunk divatos büntetését szabják a futballistákra, azt üvöltik, vegyék le a mezt. A játékosok ezt meg is teszik, az idősebbek a megaláztatást átélve, de a fiatalok testbeszéde már nagyjából eme „érzésről” árulkodik: „Nesztek, ha ettől boldogok vagytok…”
Valahol érthető ez a függőség, még ha kényszeredett is, hiszen a szurkoló ma már egyben tudósító is, mint ahogy a közösségi média korábban már minden és mindenki médium; de hát a szurkolót csak az érzelmei vezérlik, elragadja az indulat, nem törekszik tárgyilagosságra. Ami az újságírónak – szerepétől fogva – kötelessége.
Ám legyen. A sportoló (labdarúgó)-szurkoló viszony egy bizonyos pontot meghaladva mégis egészségtelen. Erre is kaptunk példát Andorrában. Ha a drukker gyűlölni akar, akkor gyűlöl, nem hatják meg sem könnyek, sem észérvek. A sokadszorra felkorbácsolt irigység így csinált Dzsudzsák Balázsból „arabot” – demokrácia van, rajta, lehet követni a példáját Nyírlugostól egészen Abu-Dzabiig! –, pedig a csapatkapitány meccs utáni monológja sokkal inkább kívánkozik az amúgy persze nem létező labdarúgó-szakirodalom kötelező olvasmányai közé, mint elhíresült „motivációs beszéde” a norvégok elleni visszavágó előtt.
Mindenekelőtt, mert ő legalább vállalta, hogy odaálljon a mikrofon és a kamera elé, s nem csupán olyan sületlenséget mondott, mint amit Gulácsi mantrázott, csak hogy szabaduljon a tehertől. Az „Ez nem történhet meg” minden idők egyik legszánalmasabb védekezése a már megtörténtek után és ismeretében.
Dzsudzsák elnézést kérése persze kötelező frázis, de lehet rajta látni, hogy komolyan gondolja. Amikor arról beszél, a keret tele van tizenöt-tizenhat-tizenhét évesekkel, akkor nyilván ironizál, nem a tudatlanság szól belőle. Ez persze beleférhet a szokásos generációs ellentétbe, de ennél többről van szó. „Egyedül is vagyok. Nincsen […] egy olyan, aki átérzi, mit jelent az, hogy válogatott, mit jelent az, megfelelni a szurkolóknak. Nagyon sok mindent tudnék még mondani, de ebbe most nem fogok belemenni. […] Itt most valami nagyon nincs rendjén, sem a csapatban, sem a hozzáállásban. Ha normálisan állunk ehhez a mérkőzéshez, és mindenki a tudását hozza ki, akkor nem hiszem, hogy egy-nullra kikapunk. Ennyi. Fejben nem voltunk ott.”
Ez a lényeg. Nagy a baj, ha már Dzsudzsák is ezt szavalja. Önkritikus mondandója egybecseng azzal, amit magunk is közöltünk véleményként hétfői lapszámunkban: „A mai magyar labdarúgók – tisztelet a kivételnek – a válogatottban nem a nemzet csapatát látják, a sportolónak járó legnagyobb tisztességet, hanem egy exkluzív klubot, amely az ő karrierjük emelkedését hivatott szolgálni.”
S ez nagyobb gond, mint a téves taktika, a sérüléshullám, a hiányposzt és társaik, mert ezeket lehet orvosolni. A rossz mentalitás viszont rendszerhiba. S a rendszert megfosztották a visszacsatolástól, amely nélkül pedig sikeresen nem működhet.
Írom mindezt annak tudatában, hogy – némi pátosszal: a magyar futballért aggódó kollégáimmal egyetemben – a partvonalon túlról kiabálok be. Persze, nem értünk hozzá. Ám a tényfeltáráshoz, a kiúthoz közelebb vinne, ha nem csak Dzsudzsák keservét ismernénk. Ehhez viszont újságírók – is – kellenének. A „tudás” nem korlátozódik a négy szögletzászló határolta területre. Annál még a futball is sokkal összetettebb; mi több, mint tudjuk, az élet maga.
Egyedül vagyok
Dzsudzsák Balázs – az M4-nek és az NSO-nak elmondott monológja az andorrai mérkőzés után (szöveghűen, nem szó szerint): – Kikaptunk Andorrától, felesleges bármit mondanom, hát levetették velünk a mezt. Egy éve ilyenkor a csúcson voltunk, most meg a pokolban vagyunk. Ez mindennek az alja. Elnézést kérek mind a szurkolóktól, akik ide kijöttek, mind a tévénézőktől, mindazoktól, akik szeretik a magyar labdarúgást. Vállalom érte az én felelősségemet is. Nem fogok sajnálkozni. Én itt voltam a végéig, ennyit tudok mondani. Ki is lehetett volna ebből szállni. Tizenöt-tizenhat-tizenhét évesekkel vagyunk. Oké, hogy Andorra ellen, nincs mentség, de nem mindig az van, ami látszik. Persze Dzsudzsák a hibás, és ezt vállalom is.
Tavaly is én voltam a csapatkapitány, amikor legelőször kellett kimenni ünnepelni, és most is én vagyok, akit először kell »ütni«, úgymond. Erre nincsenek szavak, erre nincs bocsánat. Ilyen még soha nem volt a pályafutásom során, ráadásul egy kicsit egyedül is vagyok. Nem is arról van szó, hogy kelljen bárki is, hogy megvédjen, de nincsen se egy Gerzson, se egy Priska, se egy Szala (Gera Zoltán, Priskin Tamás, Szalai Ádám – a szerk.), se egy olyan, aki átérzi, mit jelent az, hogy válogatott, mit jelent az, megfelelni a szurkolóknak. Nagyon sok mindent tudnék még mondani, de ebbe most nem fogok belemenni. Itt most valami nagyon nincs rendjén, se a csapatban, se a hozzáállásban. Ha normálisan állunk ehhez a mérkőzéshez, és mindenki a tudását hozza ki, akkor nem hiszem, hogy egy-nullra kikapunk. Ennyi. Fejben nem voltunk ott. Megvoltak a lehetőségeink, de totyogunk, átvesszük, nem vesszük át. Az én egyik kísérletem mellé ment, a másikat belerúgtam, amikor kiugrottam. Nem tudok mit mondani, csak azt, amit jelenleg gondolok, érzek.”