– Hány díszpolgára van Kömlőnek?
– Szerencsére már sokan vagyunk, de én kaptam meg elsőként a címet.
– Mennyire volt egyedi az ön útja? Ha ma tízévesen felbukkanna egy tehetséges leány a településen, neki is lenne esélye eljutni a Ferencvárosig, az olimpiai és a világbajnoki dobogóig?
– Az én utam akkoriban is ritka volt, bár nem egyedi, hiszen Margó húgom is játszott a Fradiban. Általános iskolásként rólam csak annyit lehetett megállapítani, hogy jó alkatú vagyok és az átlagosnál talán ügyesebb. A környékbeli települések iskoláival játszottunk ugyan különböző versenyeken, de túloznék, ha azt állítanám, hogy felfedeztek. A testnevelőtanárom, Besenyei János biztatott, hogy az egri Szilágyi Erzsébet Gimnázium sporttagozatos osztályában folytassam a tanulmányaimat. Ez a lehetőség ma is adott, de talán még több elszántságra, akaratra és szülői támogatásra van szükségük a fiataloknak, mint nekem, Kömlőn ugyanis nagyon sok hátrányos helyzetű gyerek nevelkedik.
– Egerben már azzal a céllal sportolt, hogy kézilabdázó lesz önből?
– Dehogy! Még a Fradiba sem azért igazoltam az érettségi előtt bő fél évvel. Noha az Eger akkor az NB I-ben szerepelt, tehát szem előtt voltam, de nem tarthattak kiugróan tehetségesnek, hiszen a korosztályos válogatottakban egyszer sem szerepeltem. Negyedikes gimnazistaként mégis nagyot fordult velem a világ. Az ificsapattal a Fradi ellen játszottunk, és Szever János, aki megfigyelőként segítette a klubot, váratlanul ezzel fordult hozzám: „Neked nincs kedved a Fradiba jönni?”
– Olyannyira volt, hogy másik csapatban később már nem is játszott.
– Igen, akkor én mégsem tudatos döntést hoztam, inkább a kalandvágy hajtott. Szever János 1987 őszén, máig emlékszem, egy csütörtöki napon újra keresett, másnap elkéredzkedtem az iskolából, s titokban felutaztam Pestre, ahol úgy-ahogy megismerkedtem a körülményekkel. Szombaton elköszöntem Egerben, vasárnap pedig már beköltöztem a pesti Cházár András Kollégiumba, s hétfőtől a kőbányai Szent László Gimnáziumba jártam, mint több későbbi csapattársam a Fradiban.
– S mikor vált biztossá, hogy a kézilabda lesz az élete?
– Amikor Laurencz László 1990-ben behívott a válogatottba.
– A magyar női kézilabdázás nagyon mélyről indult meghódítani ismét a csúcsokat. Lemaradtunk az 1988-as és az 1992-es olimpiáról is, sőt egyenesen a C osztályból kellett visszakapaszkodni. Mi táplálta a reményt?
– Laci bácsi…
– Az idő mindent megszépít, vagy önnek nem is volt konfliktusa a legendás szövetségi kapitánnyal?
– Szerintem ma már a játékosok nagy többsége nagyon jó szívvel gondol Laci bácsira. Azt a bizonyos konfliktust az 1996-os olimpia előtt kicsit felfújták. Laurencz Lászlónak sokat köszönhet a magyar kézilabda. A rutinos játékosokból (Meksz Anikó, György Anna, Horváth Ildikó, Oravecz Erika, Kocsis Erzsébet) és belőlünk, fiatalabbakból (Kántor Anikó, Hoffman Bea, Kántor Anikó, később Kökény Beatrix, Farkas Ágnes) tényleg jó csapatot gyúrt. 1993-ban már hetedikek lettünk a világbajnokságon, 1995-ben aztán ezüstérmesek.
– A pályafutását elvesztett döntők egész sora szegélyezi. A Ferencvárossal 1994-ben a KEK-ben, 2002-ben a Bajnokok Ligájában, a válogatottal a már említett 1995-ös vb-n és persze talán legfájóbb emlékként a 2000-es sydney-i olimpián.
– Természetesen rossz érzés volt elveszíteni hatgólos előnyről az olimpiai döntőt, mégsem tudok egyértelmű csalódásként gondolni arra a tornára. A négy közé jutásért mi fordítottunk bravúrral, másfél perccel a vége előtt még három góllal vezettek ellenünk az osztrákok. Abban az évben ráadásul megnyertük az Európa-bajnokságot Romániában, amivel ha magunkat nem is, a szurkolóinkat talán kárpótoltuk.
– 2003-ban, csupán harminchárom évesen, egy évvel az olimpia előtt vonult vissza. Miért éppen akkor?
– Egy-két éve már érlelődött bennem a gondolat. Sokat bajlódtam a pajzsmirigyemmel, abban az évben meg is műtöttek, éreztem, hogy a testem már tiltakozik az élsport ellen.
– Több társához hasonlóan edzőnek állt. S noha 2004-ben az Eb-n Kiss Szilárd segítőjeként bronzéremre vezérelte a válogatottat, mégis megmaradt utánpótlásedzőnek. Miért?
– Mert a gyerekek között érzem igazán jól magam, s ezt a munkát ugyanolyan fontosnak tartom. A volt csapattársak – Szarka Éva, a Fiedler nővérek, Kökény Bea – között nagyon jól érzem magam a Fradiban, most éppen az U14-es serdülőcsapatot viszem.
– Vannak olyan tehetségeink, akiknek a vezérletével ismét olimpiai döntőt játszhatunk?
– Az idei junior arany és az Eb-ezüst ezt mutatják. Talán azért nehezebb a mai fiataloknak, mert az élet hamarabb állítja őket választás elé: sport vagy tanulás.
– Mit vár a nekünk ma kezdődő Európa-bajnokságtól?
– Jussunk tovább a csoportból, és az sem mindegy, hogy hány pontot viszünk magunkkal. Az éremszerzés inkább csak a vágyainkban él, de az elmúlt évekhez képest előrébb kell lépnünk.