Rio de Janeiro–Sao Paulo–München–Budapest–Balaton – augusztus 22–23-án egy szuszra szálltam, gurultam a 6,5 milliós brazil metropoliszból a legfeljebb tíz állandó lakossal bíró, közigazgatásilag Balatonudvarihoz tartozó üdülőtelepre, Fövenyesre feltöltődni, ahol népes családom tagjai azzal fogadtak, hogy lefogytam. Az ők és a magam megnyugtatására tíz nap alatt visszahíztam a „versenysúlyomra”, s ezzel a kis felvezetéssel is csak azt próbálom most jelezni, volt mit kipihennem, s egyben elraktároznom. 2008-ban Pekingben és 2012-ben Londonban már megadatott számomra a nyári olimpiai forgatag, de most fordult elő először, hogy egyedül kellett megbirkóznom a feladattal. Részben tudtam tehát, mi vár rám, részben csak sejtettem, mindenesetre amikor az Iberia légitársaság transzatlanti járatának fedélzetéről a kelő nap fényénél megpillantottam az alattam végtelenül elterülő Amazonas menti esőerdőt, éreztem, valami egyedi élmény vár rám.
Így is történt, mindjárt az első versenynapon. Előzetesen én még csak Hosszú Katinka diadalát kockáztattam meg esélylesésemben, de Szász Emese is csatlakozott hozzá a pástról, ilyen magyar rajtról senki sem álmodott. Úszóink és vívóink folytatták is diadalmenetüket, előbbieké engem az óriási élményen túl részben kellemetlenül is érintett, hiszen a medencében – az NBC tévétársaság Egyesült Államokra szabott élő közvetítése miatt – rendre helyi idő szerint éjjel fejeződtek be a küzdelmek. Ráadásul a mi „aranyos” Katinkánk egy perce sem állt meg a vegyes zónában, edző-férje, Shane Tusup utasítására ment levezetni a jeges vízbe (nyilván ez is a siker egyik összetevőjének számított), ami viszont nekünk további másfél-két óra időtöltést eredményezett. Nem mondom, kibírtam, de aztán még vissza kellett jutni a szállásra, írni az online-ra, rövidke alvást követően pedig minden kezdődött elölről.
Emiatt is nagyjából összefolynak bennem a napok, azt persze tudom, hogy Hosszú mindig hozott valamit a konyhára, Cseh László harmincévesen ugyan megint lemaradt a dobogó tetejéről, de örülni tudott a halványabb színű medálnak is. Imre Géza hasonló sportemberi erényeket csillogtatott, hiszen ő viselte a leghiggadtabban döntőbeli vereségét a párbajtőrözőknél, a kardozó Szilágyi Áron megint ihletett napot fogott ki, a párbajtőrcsapat is hozta az érmet, a pólósok viszont vitézül harcolva is lemaradtak róla.
A cselgáncsozókat és főleg a birkózókat viszont megtépázták a bírók és az ellenfelek, a zokogó Lőrincz Viktor és Bácsi Péter látványa mélyen beleégett a retinámba. Szerencsére a kajak-kenus versenyeknek otthon adó lagúna szépsége szintén. Ebben az idilli környezetben Kozák Danuta és a lányok olyan magától értetődő természetességgel utasították maguk mögé a többieket, amire kevés példa akadt. Azóta a Rióban háromszoros, összesen ötszörös olimpiai bajnok Danuta egy másik felemelő feladatra, az anyaságra készül, azt hiszem, 2016 neki sem csak egy év volt a sok közül.
A magyar csapat éremmérlege (8 arany, 3 ezüst, 4 bronz) mindenképpen sikernek mondható, mint ahogy a 2024-es budapesti rendezési pályázat helyi prezentációja is. Brazília az előzetes borúlátó várakozásokkal ellentétben rendben megrendezte a játékokat, s hogy ne nagyon sajnáljuk a távozást, viharral és zuhogó esővel búcsúztatta a résztvevőket. A méltán híres riói látványosságokra – a Megváltó Krisztus szobra, a Cukorsüveg-hegy, a Copacabana – nekem csak pár óra jutott, s annyian toporogtunk mindenhol, hogy egyszerűen képtelen voltam teljességében átérezni a varázsukat. De részben sem volt kevés…
Az igazi riói élménynek, ami megkülönböztette ezt az olimpiát a többitől, mégiscsak az számított, amikor együtt kolbászoztunk, söröztünk és szambáztunk a helyiekkel, a végén szinte félálomban, mert rövid az éjjel. Ahogy az egész élet, úgyhogy érdemes kihasználni.
Csöpp ésszel
Rivaldo mindenkit elborzasztott. A korábbi brazil futballsztár kertelés nélkül azt mondta az olimpia előtt, hogy akinek csöpp esze van, az messzire elkerüli Rio de Janeirót, mert életveszélyes, bűzlik a korrupciótól és a bűnözéstől. A közösségi oldalakat elárasztották a rablásokról szóló beszámolók, ezért aki mégis útra kelt, már a repülőtér és a város közötti úton potenciális gyilkost látott minden felbukkanó brazilban. Mint amikor valaki az első repülőútja előtt légi katasztrófákról szóló filmeket néz, majd a szárny legkisebb rezdülésére is kiveri a víz. Pedig Rivaldónak azt kellett volna mondania, hogy akinek van egy csöpp esze, az bátran keljen útra Rióba. Először is azért, mert olimpiát láthat, másodszor, mert a várost méltán tartják a Föld egyik legszebb helyének, végül pedig már csöpp ésszel is el lehet kerülni a bajt. Az első napokban örültünk a magyar sikereknek, majd miután kimerészkedtünk a védett zónából, és belevágtunk Rio, az utcák, a helyi kisvendéglők, az emberek felfedezésébe, már élvezni is tudtuk az olimpiát. Egyszerű megtanulni, hogy a kíváncsiság a favellák környékére se csábítson, ne fitogtassuk a drága okostelefont, csupán annyi pénz lapuljon a zsebünkben, amennyire tényleg szükségünk van, az aranyláncot pedig tanácsos a szállás széfjében tárolni. Féltünk, aztán fellélegeztünk, és kicsit szégyenkeztünk is. A mai világban könnyű a félelemmel manipulálni, annak az áldozatává válni, a józan ész hangja sajnos sokkal csendesebb. Pedig, mint láttuk, nincs is szükség belőle sokra. Csöppnyi is elég. (P. Gy. L.)