– Tíz évet eltöltött a Pro Reccóban, megvan az állampolgársága, nem gondolt sohasem arra, hogy odakint telepedjen le, esetleg olasz válogatott legyen?
– Pedig mindkét fiam akkor született, amikor a Recco légiósa voltam, sőt a kisebbik, Ágoston konkrétan Reccóban. Zétény, a nagyobbik akkor jött világra, 2009. július 24-én, amikor éppen itthon voltunk. Azaz én Rómában a vb-n, a feleségem meg Pesten. Zétényt tíznapos korában láttam először. Erősen marasztaltak a reccóiak, amikor hazajöttünk 2014-ben, az olasz útlevelem birtokában nem foglaltam volna le egy légióshelyet, de már előzőleg döntöttem. Nem akartam, hogy a fiúk odakint járjanak iskolába. Zétény így is mindent megért olaszul…
– Volt olyan magyar pólós önön kívül, aki egy olasz csapatnál lehúzott volna tíz évet?
– Nem hogy magyar, de semmilyen. Én vagyok a leghosszabb időt ugyanannál az olasz csapatnál töltő légiós. De visszatérve az eredeti kérdésre, még véletlenül sem fordult meg a fejemben, hogy olasz válogatott legyek. Eleinte már csak azért sem, mert a magyar válogatott sokkal erősebb volt. A végén már fordult a kocka – hiszen a londoni olimpián a negyeddöntőben éppen tőlük kaptunk ki –, de akkor sem. Ha a magyar válogatott a tizedik az olasz meg olimpiai bajnok, akkor sem. Ezt tudták ők is. Kaptam a Szolnoktól egy tök jó ajánlatot, Zétény kezdte az első általánost, hazajöttünk.
– Mi volt az a pont, amikor elhagytak bennünket az olaszok?
– A 2010-es zágrábi Eb elődöntője. Ott 10-8-ra megvertek minket, kaptak egy lendületet, s egy évre rá Sanghajban már vb-t nyertek, Londonban meg olimpiai ezüstöt. Nagyon egymásra talált a csapat és az edző, Alessandro Campagna. Persze öt játékost honosítottak, ez is sokat számított.
– Mire számít júliusban a barcelonai Eb-n?
– A szerbek évek óta kiemelkednek. Mögöttük van egy hatcsapatos massza, ebben vagyunk mi is a horvátokkal, olaszokkal, görögökkel, spanyolokkal, montenegróiakkal, illetve most inkább ennek a masszának is a második felében. Van három nemzetközi klasszisunk, de mivel többen végleg vagy átmenetileg lemondták a válogatottságot, ez a mostani nem is a legerősebb nemzeti csapatunk.
– Ön most is kint volt Genovában a BL nyolcas döntőjén, milyen érzés volt?
– Mindenki ismer arrafelé, szeretnek engem, én is őket. Reccóban minduntalan olyan lakásba botlottam, ahol laktam, öt ilyen volt a tíz év alatt…
– Egerben született, játszott a BVSC-ben, a Vasasban, tíz évig a Pro Reccóban, aztán Szolnokon, legutóbb a Fradiban, eddigi élete bő egynegyedét Olaszországban élte le… Hová is tartozik igazán?
– Ez érdekes, mert miközben világpolgárnak érzem magam, teljesen egyértelműen magyar vagyok, ezért nem is merülhetett fel sohasem, hogy más ország válogatottjában játsszam. Ugyanakkor mindig is vonzott a változatosság, nem okozott gondot a klub- és országváltás, új helyeket, új szokásokat akartam megismerni.
– Itt a Népligetben álomállást kapott, az újdonsült magyar bajnok szakosztályelnöke lett. Az FTC kis világválogatott. Jövőre megnyeri a BL-t?
– Ez nem ilyen egyszerű. A spanyoloknál a Barcelona, a görögöknél az Olympiakosz – az aktuális BL-győztes –, a horvátoknál a Jug lényegében a nemzeti válogatott, felturbózva remek légiósokkal. Nálunk megoszlanak a klubok között a válogatott játékosok. BL-t nyerni nem csak pénz és játékoskeret kérdése, ahhoz idő kell és tapasztalat, a bíróknak meg kell ismerniük, el kell fogadniuk a Fradit.
– Hogyan gondol vissza a Szolnok elleni döntő ötödik meccsére?
– Varga Dani fantasztikusan játszott, én meg tudtam, hogy a búcsúmeccsem, mindent beletettem fizikailag és lelkileg is, dobtam két gólt. Bajnokként akartam lelépni a színről. Nem mindenkinek sikerül ilyen szépen búcsúznia a csúcson – nekem szerencsére ez megadatott.