– Ismeri személyesen Leekenst?
– Nem, de az életútját ismerem.
– S mit vár tőle?
– Miért engem kérdez? Megvannak a felkent úgynevezett szakírók, akik kinyilatkoztatják az igazságot. A szakmára ma már senki sem kíváncsi. S ez nem csak az én véleményem. Sir Alex Ferguson jó barátom, levelezünk, a minap ő írta, hogy az edzői szakma is a show felé kezd elmenni. Szokták mondani, ma az a profi edző, aki jól tudja kezelni a médiát. Amin mindig jót mosolygok, mert ha valakinek zsinórban többször kikap a csapata, azt úgyis kirúgják. Bár az kétségtelen, a jó sajtókapcsolatokkal rendelkező edző hamarabb kap új állást.
– Hadd védjem meg Leekenst: eddigi szereplései alapján kimondottan jól kezeli a médiát. Sőt, mintha nem is kezelné, hanem őszintén beszélne arról, amit gondol.
– Előbb megnéznék egy-két meccset, mielőtt véleményt alkotok. Ám azt elárulhatom, engem is meglepett. Többször elolvastam, jól látom-e, s valóban templomba készül a játékosokkal. Remélem, a sajtóban nem cikizik ki emiatt.
– Leekens is úgy gondolhatja, újítani csak lélektani, taktikai apróságokkal lehet, mivel szinte ugyanaz a keret, mint Szélesi Zoltán, illetve Bernd Storck alatt volt. Vagy ön örömmel látna másokat a válogatottban?
– Minden attól függ, milyen rendszert akar meghonosítani. Kétségtelen, értelmetlen lenne lecserélni a fél keretet, inkább kis változtatásokkal lehet újítani. Hadd mondjak egy példát az én praxisomból. Kardos József egészen kiváló labdarúgó volt, ám a keringési rendszere nem tette alkalmassá arra, hogy a középpályán játsszon, mert egyszerűen nem bírta azt a terhelést. Hátrahoztam söprögetőnek, azon a poszton volt ideje kicsit pihenni, regenerálódni, de a játékintelligenciája ott is érvényesült. Edzői kvalitás kérdése, hogy az adott keretből ki mit képes kihozni. Reméljük, Leekens a legtöbbet hozza ki a fiúkból.
– S azt kijelenthetjük-e, hogy a mindenkori szövetségi kapitányoknak sajnos egyre könnyebb a dolguk a keret kijelölésekor, mert vészesen leszűkült a válogatottban figyelembe vehető játékosok köre?
– A kiválasztásnak ez csak a következménye, nem a problémája. A gondok sokkal korábban jelentkeznek. Sajnos ezt nem tudtam megértetni a magyar labdarúgás döntéshozóival.
– Máig fájlalja, hogy az ön által kidolgozott tesztpálya nem honosodott meg a fiatalok képzésében?
– Nem a képzést, hanem a kiválasztást szolgálta volna, de nem a tesztpályáról szólt az egész ügy, bár szinte ugyanezt a pályát láttam Dortmundban és Portóban is. Az én módszeremnek az csak egy alkotóeleme volt. Globálisan próbáltam választ találni futballunk gondjaira. Legelőbb azt kell eldönteni, a jelenlegi társadalmi, gazdasági keretek között a sportvezetők milyen szerepet szánnak a labdarúgásnak.
Be kell látni, nem tudunk versenyezni a németekkel, spanyolokkal, a fejlett futballnemzetekkel. Más dimenzióban működünk mi és működnek ők. Dárdai Palival tartom a kapcsolatot, ő mondta, csak a berlini körzetben háromszor annyian futballoznak, mint egész Magyarországon. A legnagyobb klubok százötven fős megfigyelői hálózattal dolgoznak, nálunk csapatonként jobb esetben három-négy fő rohangál ide-oda ez ügyben. A kiválasztást kellene hatékonyabbá tenni.
Messit nem volt nehéz felfedezni, de ott, ahol csak nüanszok döntenek a fiatalok között, nehezebb a feladat. Az én módszeremnek tízéves kifutása lett volna. Mértünk egyes adatokat, ám ezek csak akkor relevánsak, ha az adott játékosok befutják a karrierjüket. S ha látjuk, ki hová jutott el, annak alapján lehet megmondani, mely adottságokra kell valóban a hangsúlyt helyezni a kiválasztásnál. Ez komoly tudományos munka, amelynek elvégzéséhez nem kaptam bizalmat.
– És Izland, amelynek a válogatottja Angliát legyőzve a nyolc közé jutott az Európa-bajnokságon?
– Ismerem az ország labdarúgását, sőt a sportéletét. Izlandon a mozgáskultúrát a nevelés kiemelt eszközévé tették meg, ott tényleg minden gyerek sportol. S a jó rendszer némi szerencsével ilyen váratlan sikereket is hoz magával.
– Azt gondolom, Magyarországon sokan beérnék ennyivel.
– Ez a fő gond! Én annak adnám a legmagasabb állami kitüntetést, aki meg tudná mondani, s megvalósítani, miként lehetne helyreállítani a jelenlegi társadalmi viszonyok mellett az egykor csodálatos magyar futballkultúrát. Mert azt sajnos elvesztettük. Megszakadt a generációk közötti láncolat, és senki nem tudja, hogyan lehetne összeforrasztani. S ma már nemcsak a digitális kütyükkel kell versengeni, hanem például a rövid pályás gyorskorcsolyázással is, amely szintén elcsábítja a gyerekeket.
Teófilo Cubillas, az egykori nagyszerű perui labdarúgó kiváló barátom. Ő mesélte, ugyanazt csinálja ma, amit ötven-hatvan évvel ezelőtt. Lemegy Limában a piactérre, és focizik. Csak ma már ő az idősek közé tartozik, akik beveszik maguk közé az ügyes gyerekeket, akiknek játék közben megtanítják a futball csínját-bínját. Nem lep meg, hogy Peru ismét kijutott a vb-re. Nálunk ezzel szemben olyan állapotban van a futball kultúrája, hogy egy utánpótlásedző csókolózik a barátnőjével, miközben játszik a csapata. Láttam, megtörtént. S nem akad senki, aki örökre kitiltaná ezt az „edzőt” a futballpályák környékéről.
– Messze jutottunk Georges Leekenstől és a magyar válogatottól. Mit vár a pénteki mérkőzéstől?
– Gyökeres változásokra nem számítok. De ha annak a hitnek csak a nyomait felfedezem a játékban, amelyről a kapitány beszélt, már nem leszek csalódott.