– S mondd, milyen ember az Attila?
– Mint egy szobor. Eshet eső, fújhat szél, az ott áll, ahová tették. A csomafalviak mind ilyenek. Én gyergyói vagyok, ezt úgy mondom.
Mialatt ezt megbeszéljük – tudni kell, hogy Gyergyó szűkebben Gyergyószék központját, Gyergyószentmiklóst is jelöli –, egy másik atyafi térül egyet, és már teszi is le az asztalra az újabb kanyart. Ahogy folyik tovább a sör és a szó, kiderül, hogy ő az „erdélyi hokifejedelem”, Kercsó Árpád unokatestvére. Noha kicsit már későre jár az óra, megcsöngetem Árpit, aki örömmel felel, s a távolból is ölel mindenkit.
Egy hokimeccs szünetében így köttetnek ismeretségek. S egy gyergyói, szűkebben csomafalvi riport mi mással is kezdődhetne, mint a jégkoronggal? A hangulat már csak azért is emelkedett, mert a Gyergyó HK csapata magabiztos, 7-2-es győzelmet aratott a Dunaújváros felett a magyar központú bajnokság, az Erste-liga mérkőzésén. Mégsem a meccsről marad emlékezetes az este, hanem a kimondott szentenciáról: minden csomafalvi olyan, mint a szobor.
Testvérvárosi találkozóra érkezünk, az anyaországból több településről is, természetesen nem hiányozhatnak a felvidéki és délvidéki barátok sem. (Kárpátaljával most alakul a kapcsolatfelvétel.) „Az ifjúság településünk jövőjének záloga” és „A sport mint közösségformáló lehetőség” a találkozó apropójául szolgáló konferencia mottója, de számos egyéb program is fűszerezi a három napot.
Kirándulunk a szomszédos Délhegy lábához, ahonnan lovas szánnal siklunk vissza a faluba – s közben persze az itatás sem maradhat el –, másnap Ditróba, este a már említett hokimeccs, szombaton pedig, ahogy illik, disznóölésen tátjuk a szánkat, s a „disznyót” este fergeteges bál kíséretében el is költjük.
Felvezetésként egy helyi, pontosabban a szomszédos Alfaluból – ahol a plébániatemplom kertjében kőtáblába vésve ma is olvasható a vad Ceausescu-korszakban is érinthetetlen felirat: „Ember, vésd szívedbe, hogy ez a föld mindig székely volt, és az is marad!” – származó ismert humorista, György Botond szórakoztatja az egybegyűlteket. Olykor vaskos tréfával: „Kolozsvárott láttam életemben először nindzsát. Aztán kiderült, hogy ortodox pap.”
Adakozunk a hagyományoknak megfelelően a Dévai Szent Ferenc Alapítványhoz tartozó Páli Szent Vince Napközi Otthon javára, aztán megkezdődik a mulatság. Szenzációs a Ditróból hívott zenekar. Hajnalig ropjuk, közben persze többször nótára fakadunk. „Erdély szent bércére…” – énekelem több év után ismét, s beleremeg a hangom. A feleségemnek igaza lehet, ez csupán szentimentalizmus, de a léleknek is szüksége van olykor könnyebb táplálékra is.
Mi, vendégek magunk között szégyenkezve ismerjük be, hiába tehetősebb a városunk, hiába adnánk bele a szívünket – nincs, aki így muzsikálna, nincs, aki így nótázna, ilyen bált már nem tudnánk rendezni. Olyan arcát mutatja a falu és szűkebb környezete, ahogy annak turisztikai szlogenje hirdeti: Csodafalva.
Nem illik a csoda mögé nézni – hinni kell benne. Mégis itt-ott, mindenütt felsejlik a hétköznapok valósága is. Csomafalván ma már lehet teniszezni, pingpongozni, tekvandózni, kutyaszánozni, sőt még motokrosszozni is, de jégkorongban, amely egykor a község identitását adta – egykoron válogatott jégkorongozók egész sora került ki innen, s itt indult Kercsó Árpád, a község díszpolgárának edzői pályája is –, ma már nincs csapat; helyesebben van, de csak öregfiúkból, mert gyermek már nincs elég.
Negyven-ötven éve bőven száz gyerek született egy évben, ma jó, ha negyven. A falu lakossága hivatalosan 4300 lélek, valójában jó háromezren lakják, mert a fiatalok messze idegenben keresik a boldogulást, aztán vagy megtalálják, vagy nem; de haza sokan csak látogatóba jönnek, ha jönnek egyáltalán. Nem meglepő, hogy a falu erejét jellemzően a negyvenes, még inkább az ötvenes éveit taposó korosztály táplálja – de még meddig? Van-e, lesz-e, aki a helyükbe lépjen?
Csomafalva tulajdonképpen még jól is áll működő intézményeivel, új portáival, vállalkozásaival, príma sípályájával, az új lehetőségeket kínáló turisztikai szolgáltatásaival. Szemben mondjuk Ditróval.
Az ottani Jézus szíve templom az egész Kárpát-medencei magyarság egyik szembenézésre indító szimbóluma. Nem is templom, valóságos katedrális. Az akkor hétezer lelkes, tehetős és tetterős község építtette a XX. század hajnalán; el is készült 1909-re, mindössze négy év alatt. Ki gondolta akkor, hogy hirtelen nagyot fordul a történelem kereke? Ma a falu hivatalos lélekszáma az ötezret sem éri el – jobb is nem ismerni a valóságost –, a hívek visszaköltöztek a régi, kicsi templomba.
Talán akkor sem lenne elég hangos, ha a „nagy” templom tornyában a harang egész nap úgy zúgna, hogy beleremegne egész Gyergyó. Amely félreesik Erdély, szűkebben a Székelyföld főútjaitól. Zord éghajlatú bár, de pompás fekvésű, védett zug, ahol az idegen népek, mondják büszkén és megalapozottan a székelyek, úgysem telepednek meg. A testvéreket annál nagyobb örömmel fogadják.
„Visszavárunk!” – így búcsúzkodnak a csomafalviak. Megyünk. Remélem, tíz, húsz év múlva is. S mottóként azt faraghatjuk a csomafalvi emberek szobrának talapzatára: Csodafalva meglelte jövőjének zálogát.