Bernáthot a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren edzője, Salánki László mellett ifjabb Balzsay Károly szövetségi kapitány és Erdei Zsolt, a szövetség elnöke köszöntötte. „Fantasztikus eredmény ez az aranyérem, internetes közvetítésben láttam Attila döntőjét, teljesen megérdemelten nyert 5-0-ás pontozással, kétszer számoltak is az orosz Dmitrij Batjajra. Ilyesmi ritkán fordul elő orosz bunyósokkal, de Bernáth egyszerűen megtörte Batjajt. Augusztusban, a budapesti ifjúsági világbajnokságon hasonlóan szép eredményben reménykedünk, persze nem akarok fölöslegesen terhet rakni a srác vállára” – mondta Balzsay.
Bernáth nem szívbajos, és mivel romlatlan tinédzser, még nem ügyel a politikailag korrekt nyilatkozatokra. Amikor megkérdeztem tőle, hogyan sikerült legyőznie az oroszt, ennyit mondott: „Megfogadtam az edzőm tanácsát, aki felhívott a döntő előtt – mivel nem volt kint velem Olaszországban –, és ezt javasolta: Attila, csinálj egy kis háborút! Hát csináltam…” Következő felvetésemre pedig, miszerint hazai szorítóban, Budapesten akár meg is nyerheti az ifjúsági világbajnokságot, egy tizennyolc éves keresetlen szavaival válaszolt: „Meg is fogom!”
A népes Bernáth családban tizenegy gyerek van – hat lány, öt fiú –, és bár nem dúskálnak az anyagiakban, Attila nem panaszkodik: „Elvagyunk, s most, hogy a szövetség és a debreceni klubom is támogat, valamelyest javultak a körülményeim. Kilenc évesen kezdtem bunyózni, kezdettől fogva Laci bá’ (Salánki László – a szerk.) az edzőm, amikor Debrecenben van az edzés, ő visz be a húsz kilométerre fekvő edzőterembe a minibuszával. Hogy miért éppen a bunyót választottam kisgyerekként? Nem is tudom, de amikor belépek a ringbe, érzem, hogy az az én világom. Bejön az ellenfelem a szorítóba, beleverek a fejébe, de én is bevállalom a pofonokat, nem félek senkitől. A fájdalmat jól tűröm, most is kaptam azért a négy meccsemen, sajog az állam, a fülem, de nem érdekel, az aranyérem mindenért kárpótol. Meccsen még sohasem küldtek padlóra, remélem, nem is fognak ezután sem.”
Hajdúhadházon vannak hagyományai a boksznak, elég csak Nagy „Hóhér” József nevét említeni. „Ismerem Józsit, még most is le-lejár a termünkbe”, mondja Attila, akinek igazán rangos bunyós a példaképe, a profi nehézsúlyú világbajnok, amatőr olimpiai bajnok brit Anthony Joshua.
Salánki mester elérzékenyülve emlékezik vissza a kilenc évvel ezelőtti kezdetekre. „Egyszer csak megjelent egy csöppnyi kisfiú a termünkben, ő volt Bernáth Attila, ráállt a mérlegre, 28 kilót nyomott. Rögtön látszott, hogy ügyes, robbanékony. Nem mondom, hogy mintagyerek, de 70-80 százalékban betartja az utasításaimat. Persze szigorúan kell fogni, s remélem, a későbbiekben sem morzsolódik le. Bokszban is a 18-20 év közötti időszak a kritikus, akár a többi sportágban. A 2020-as olimpiára ki kell jutnia a 49 kilóban, ezen dolgozunk. Most kap két hét pihenőt, aztán hajrá, megkezdjük a felkészülést az augusztusi budapesti világbajnokságra.”
Attila tizedik osztályos tanuló egy debreceni, két tanítási nyelvű – angol, német – iskolában. „Sok közöm nincs a tanuláshoz” – ismeri be, de az ökölvívó-edzésekről nem szokott hiányozni. Egyelőre azonban a család hiányzik a legjobban. „23 napig voltam távol, erősen gyötört a honvágy” – mondja a telefonba, úton hazafelé Hajdúhadházra.
Ahonnan Eb-ezüstérmesként indult el, s most aranyérmesként tér vissza.