Bő négy esztendeje, a brazíliai labdarúgó-világbajnokságra készülve adminisztrációs akadályba ütköztem a kissé talán túlbonyolított akkreditációs folyamat során. Teltek-múltak a napok, közelgett a határidő, hiába írtam a sokadik levelet a FIFA-nak, érdemi választ nem kaptam. Már-már végső kétségbeesésemben, mint megannyi kollégám az évtizedek során, Szepesi Györgyhöz fordultam segítségért.
Lényegében ismeretlenül; mert bár találkoztunk korábban, váltottunk is néhány szót, túl a nyolcvanon ő, a legendás rádióriporter, a Magyar Labdarúgó-szövetség egykori elnöke, a nemzetközi szervezet végrehajtó bizottságának volt tagja már érthetően nem memorizálta minden „ifjú” kolléga nevét.
És persze feszélyezetten, mert néhány évvel korábban tettem egy tétova kísérletet arra, hogy szóra bírjam akkoriban napvilágra került ügynökmúltjáról.
Fölösleges volt az aggodalmam. Elsőre ugyan csak az üzenetrögzítőjéig jutottam, de még aznap visszahívott, s miután elrebegtem, miért is keresem, szívélyesen megígérte, rögvest érdeklődik. Már másnap azzal hívott, beszélt a FIFA sajtóosztályával, s biztosított, minden rendben. Így is volt: leomlott a „tűzfal”, hirtelen jóváhagyott állapotúra váltott az akkreditációs igényem.
Kollégák, sportolók hasonló történetek egész garmadáját mesélhetnék el Szepesi Györgyről. Aki abban a korban szocializálódott, amikor még nem a gáncsoskodás, hanem az jellemezte a magyar sportot, hogy aki csak tudott, segített a másiknak. S persze abban a korban, amikor a történelem viharai tépték Magyarországot. Szepesi György sem lelhetett menedéket.
Édesapja a buchenwaldi koncentrációs táborban hunyt el, ő túlélte a világégést, majd ifjúkori álmát beteljesítve sportriporterré avanzsált, aminek azonban a kommunista diktatúra megkérte az árát. Történeti tény, hogy Galambos néven írt jelentéseket, a források szerint olykor „csúnyákat” is, de hogy valaha is ártott volna bárkinek, azt nemhogy nem tudták rábizonyítani, sokkal inkább az ellenkezője igaz. Ha nem ő, hát valaki más teljesítette volna a ráosztott feladatot, valószínűleg sokkal ártalmasabban.
Mindez csak lábjegyzet a pályafutásában. Szepesi György nem az Aranycsapat megfigyelőjeként, hanem annak hangjaként, „tizenkettedik embereként” él tovább az emlékezetünkben. Kilencvenhat évesen ment el.
Amíg lesz magyar sport, addig örökké élni fog.