Amikor az egész nap gondosan készített ünnepi lakoma egy váratlan telefonhívás miatt az utolsó pillanatokban odakozmál; amikor az esküvői szertartás közben a holtomiglan, holtodiglan előtt valaki feláll, s a menyasszonyra bökve azt mondja: „de hiszen ő az én szeretőm!”; amikor a maratonfutó már a stadionkört rója, zászlóval a kezében integet, de óvatlanul rálép a rekortán szegélyére, s kificamodik a bokája.
Amikor a hazai rendezésű világbajnokságon a magyar jégkorong-válogatott higgadt, okos játékkal 2-0-ra vezet, a közönség már tombol, ám a térdén járó ellenfél a hajrára váratlanul megtáltosodik, előbb szépít, majd tizenöt másodperccel a vége előtt egyenlít.
Nézze el a tisztelt olvasó, hogy a krónikás a történtekre egyet aludva sem képes higgadt elemzésre. Kusza gondolatok, korábbi sportkudarcok sajgó emlékképei kavarognak a fejében.
Bárcsak azt mondhatnám, értek már ennél nagyobb csalódások is a magyar sportban, de nem, legfeljebb ehhez foghatók. 1997-ben a 7-1-es kiütés a magyar–jugoszláv labdarúgó-vb-pótselejtezőn, de akkor nyerni esélyünk sem volt; 2003-ban a női kézilabda-világbajnokság, hatgólos előnyről veszítettük el a zágrábi döntőt; s egy hokis példa: 2009-ben a szlovákok tizennégy másodperccel a vége előtt ütötték be a győztes gólt; de ez a párhuzam sántít, mert az A csoportos vb inkább csak kaland, a kiesésünk lényegében előre kódolt volt.
Most viszont mintha a mi boldogságunk lett volna előre megírva. Négy fogcsikorgató, küzdelmes mérkőzés után a többi eredmény kedvező alakulásának is köszönhetően a magyar válogatott úgy korcsolyázott ki a világbajnokság utolsó mérkőzésére a britek ellen, hogy ha a rendes játékidőben nyer, akkor feljutott az elitbe.
Az előzmények is nekünk kedveztek. A mieink pénteken rápihentek a szombati ütközetre, a britek viszont alaposan széthajtották magukat az olaszok ellen. Ennek megfelelően alakult a találkozó az ötvenedik percig. A britekből hiányzott a frissesség, tökéletesen megfelelt a mérkőzés képének a kétgólos magyar vezetés.
Tudják, hol rendezik jövőre az A csoportos világbajnokságot? Szlovákiában, Pozsonyban és Kassán. Nem egyedül tervezgettem a lelátón, hogy jövőre hét meccsre szóló magyar hokiünnepet csapunk a Felvidéken.
Aztán kaptunk egy gólt, s hirtelen minden megváltozott. Beszorultunk, óriási nyomás alá került Vay Ádám kapuja. Az eufóriába aggodalom vegyült, de elhessegettük a rossz szellemeket: csak kihúzzuk, s ezt a keserves tíz percet rögvest el is felejtjük. De nem, tizenöt másodperccel a vége előtt jött Farmer, s beszántotta az álmainkat. A folytatásról, hogy végül szétlövésben elvesztettük a találkozót, nincs értelme bővebben szót ejteni, nekünk, ott akkor, a brit egyenlítéssel véget ért a meccs, véget ért a világbajnokság.
Nehéz, talán korai is bármiféle szakmai elemzésbe bonyolódni. Annyit talán mégis megkockáztathatunk, az utolsó percben valahogy meg kellett volna törni a britek lendületét. Először is, a szabályok adta lehetőséggel élve, időkéréssel, aztán, ha úgy sem ment volna, akkor valami csibészséggel.
– A britek erősek voltak, az egész tornán jól teljesítettek, és most egy kicsit még jobbnak bizonyultak. Nem érzem úgy, hogy időt kellett volna kérni a kivédekezett emberhátrány után, hiszen vezettünk, tudtuk, mit kell tennünk, és az időkérés az ellenfélnek is lehetőséget adott volna. A vb-n voltak jó és rossz pillanataink is, ahogy a többi csapatnak is. Őrült torna volt, amelyen bármi megtörténhetett – Jarmo Tolvanen, a magyar válogatott szövetségi kapitánya így értékelt.
Ha ezt maradéktalanul elfogadjuk, azaz nem hibázott senki, ami történt, az minden további nélkül megtörténhetett így, akkor azzal a magyarázattal is szembe kell nézni, hogy átok ül rajtunk.
A vb végeredménye: 1. Nagy-Britannia 11 pont, 2. Olaszország 9, 3. Kazahsztán 9. 4. Magyarország 7, 5. Szlovénia 6, 6. Lengyelország 3. Az olaszok és a kazahok között az egymás elleni meccs döntött. A britek (akik tavaly még a harmadik vonalban szerepeltek) és az olaszok feljutottak, a lengyelek kiestek.