„– Halló, az aranylabdás feleségével beszélek?” – Boskovics Jenő, az MTI munkatársa állítólag ezekkel a szavakkal szólt a telefonba, a hívását fogadó Bársony Irénhez, a Császár feleségéhez. A futball-legendárium szerint éppen ötven esztendeje, szenteste; s a kedves történet értékéből az sem von le semmit, hogy ifjabb Albert Flórián érdeklődésünkre azt mondta, a néhai sportújságíró december 4-én tudatta velük az örömhírt. Persze, ezt neki is úgy mesélték, hiszen ő is azokban a napokban, december 12-én született, az Aranylabdával együtt kereken ötven éve.
Mindenekfelett
Akkoriban, a József Attila Gimnázium negyedikes diákjaként éppen Vasas-drukker voltam – amolyan szalondrukker, nem vérmes, életét az egyesületért föláldozni is hajlandó megszállott, ez talán abból is kiderül, hogy pályafutásom során többször is módosult a klubpreferenciám –, de egy játékos nálam vitán, klubokon, ízlésen, mindenen felül állt.
Albert Flóriánnak hívták.
Magától értetődött, hogy 1974. március 17-én fogtuk magunkat apámmal, és kimetróztunk a Népstadionba. (Akkor már négy éve utazhattunk az M2-esen a Deák tér és a Fehér út között.) Miért volt evidens a túra Budafokról Zuglóba egy nem túl izgalmasnak ígérkező, még csak rangadónak sem nevezhető tucatmeccsre?
Egyetlen okból kifolyólag: akkor láthattuk utoljára bajnoki meccsen „a Flórit”. Apám bálványát és az én ifjúkori kedvencemet, akit a fater – velem ellentétben véresszájú Fradi-fanatikus, kiscsapatok, mint a Budatétényi Mechanika és a Dabas másodállású edzője – istenített, én pedig osztálytársaimmal együtt minden mozdulatát memorizáltam a kettős rangadókról.
Szóval, a Flóri búcsúzott.
Mi a Keleti pályudvar felőli kapu mögött ültünk harmincezredmagunkkal, és úgy emlékszem arra a kellemesen gyomorszorító érzésre, amely az 58. percben elhatalmasodott rajtam, mintha tegnap hasított volna belém.
Ugyanis Dalnoki Jenő elküldte melegíteni a Flórit – ekkor kezdett el morajlani a tömeg, s indult meg felfelé a torkomban a gombóc –, és amikor kiment szögletre a labda, ez az elegáns, magas úr játékra jelentkezett Szávó partjelzőnél. Hévízi játékvezető sípjába fújt, intett, Kű Lajos átadta a helyét Flórinak, mi pedig, harmincezren – nem győzöm elégszer leírni ezt a számot –, egyik pillanatról a másikra egy művészfilm nézőivé lényegültünk át.
Az élet maga a legnagyobb rendező, szoktuk mondani, s lám, alighogy megtörtént a csere, Szőke Pista beívelte a szögletet, Flóri megcsúsztatta a labdát, s a klónja, a „Brani” – a gyengébbek és a fiatalabbak kedvéért: Branikovits László – befejelte. Kettő-null.
A harmadik gólra életem végéig emlékezni fogok. Branikovits a 78. percben kiugratta Albertet, Flóri egy leheletfinom mozdulattal elhúzta a labdát Déri mellett, majd a kapu közepébe pofozta. 351. NB I-es meccsén 256. bajnoki gólját.
Három-null, ezzel érdemben véget is ért a mérkőzés, s amikor a lefújás után Flórit a vállukon vitték le társai a pályáról, s fia, az azon a meccsen labdaszedőként közreműködő „kis Flóri” is a nyakába borult, nemcsak az aranylabdásnál tört el a mécses, hanem az apja mellett ülő negyedikes gimnazistánál is.
Aki pedig még csak nem is a Fradinak drukkolt…
Ch. Gáll András
Érthető tehát, hogy ha kérdezték, Albert Flórián rendre azt felelte, 1967 volt élete legszebb éve.
A kitüntetést egy évvel korábban alapozta meg. A Császár az 1966-os világbajnokságon, különösen a brazilok ellen nyújtott játékával kápráztatta el a világot. Ez nem üres, ünnepélyeskedő szólam, olyannyira igaz – a világhálóra feltöltött felvételeken is meggyőződhetünk róla –, hogy a Goodison Park (az Everton stadionja) közönsége „Hungary! Hungary!” biztatással buzdította a magyarokat! A futball akkori közegéről pontosan árulkodik az is, hogy a vesztes fél, Brazília a vb után meghívta a magyarok legjobbját kéthetes vendégjátékra. (Az 1967. januári túra részleteiről Albert Flamengo-játékos voltam cím alatt terjedelmes cikkben számolt be a Képes Sportban.)
Az igazán nagy elismerésben persze az év végén részesült. Páratlan években, megszokhattuk, a klubcsapatokban nyújtott teljesítmény nagyobb súllyal nyom a latban, s 1967 a Ferencváros egyik legjobb éve volt bajnoki címmel, az újabb meneteléssel a Vásárvárosok kupájában, amely – majd már 1968-ban – egészen a fináléig vezetett. A Császár természetesen vezérszerepet játszott mindebben. Azt se hallgassuk el, némi szerencse is kellett a megkoronázásához. 1967-ben kisebb meglepetésre a Celtic nyerte meg a Bajnokcsapatok Európa-kupáját. Remek csapat volt – kiemelkedő klasszis nélkül. A skótok valószínűleg beérték azzal, hogy az első tízbe két játékosuk is bekerült, Jimmy Johnstone harmadik, Tommy Gemmel pedig hatodik lett a sorban. Ennyire igazán lehetünk elfogultak: Flóri mindkettőjüknél jobb futballista volt.
A vert mezőnyben – a teljesség igénye nélkül – így is világklasszisok egész sora szerepelt: Bobby Charlton, Franz Beckenbauer, Eusébio, Gerd Müller, George Best. Csupa korábbi és későbbi aranylabdás. Ötven év múltán is beleborzong az ember, hogy 1967-ben Albert Flórián mindannyiuknál jobbnak találtatott.
– Nekem arról az évről az maradt meg, hogy akkor született az öcsém. Mondhatnám úgy is, az öcsémet vártuk – emlékezett vissza 1967 decemberére Albert Magdolna, a Császár lánya.
– Arra tisztán emlékszem, amikor a fotózáson a néhány hetes Flórika fejéhez tették az Aranylabdát, miközben én fölé hajolok, ezért is gondolom, bár teljesen nem vagyok tisztában az időpontokkal, hogy apu már karácsony előtt megkapta a díjat. Igaz, szinte titokban, mellőzve minden ceremóniát, ami máig rossz emlék, ő is megérdemelte volna, hogy nagyszabású gála keretében vehesse át az Aranylabdát.
Az események ezen a ponton is tisztázás után kiáltanak. Ahogy Albert Magdolna is utal rá, a Császár még 1967 decemberében kézhez kapta az Aranylabdát. Ám az is elevenen él a köztudatban, hogy azt csak 1968. május 4-én vette át. Nos, akkor, a Magyarország–Szovjetunió mérkőzés napján a széles közvélemény, a szurkolók előtti ünneplés maradt el. Az eredeti tervek szerint a találkozó előtt köszöntötték volna Flórit. Csak éppen egyrészt, mert sérülés miatt nem játszhatott (bár ettől a kezdőkörig még be tudott volna sétálni), másrészt a szovjetekre való tekintettel – nyolcvanezer ember ovációjával kellett számolni, ami az elvtársakat nyilván elrettentette – elvetették az ünneplésnek ezt a formáját. Így hát a meccs után szűk körben, a Gundel étteremben vehette át másodszor is Albert az Aranylabdát a France Football főszerkesztőjétől. Lakat Károly, a Ferencváros akkori edzője, Flóri atyai barátja annyira méltatlannak tartotta az eljárást, hogy el sem ment a díszvacsorára.
Az Aranylabda cseppet sem változtatta meg Albert Flórián életét.
– Azután sem járt menő autóval, ugyanolyan normális családapa maradt, mint amilyen volt korábban. Rólam például évekig nem tudták az iskolában, hogy a Császár lánya vagyok, amikor kiderült, nem akarták elhinni, hogy a vitrinben naponta láthatom az Aranylabdát – tette hozzá a lánya. Akinek a szavaival összecseng, hogy Albert Flórián köztudottan nap mint nap tömegközlekedéssel utazott a később róla elnevezett stadionba és vissza, haza, s amikor az átépítés miatt a hátsó lépcsőn, a mosodán át kellett megközelítenie az irodáját, azt is elintézte annyival, így legalább garantáltan tiszta lábbal lép be.
Soha nem kérkedett az Aranylabdával, senkit nem nyomott agyon a nagyságával – amivel, ha valakinek, akkor a fiának kellett a leginkább megküzdenie.
– A barátaimtól kaptam rendesen a „cinket”, hogy milyen szerencsés vagyok, mert az első karácsonyára a többi gyerek piros pöttyös gumilabdát kapott, én meg mindjárt aranylabdával játszhattam – beszélt az édesapjáról ifjabb Albert Flórián.
– Az iskolában, 8-9 évesen tudatosult bennem, ki is apu, és ennek voltak pozitív, de negatív oldalai is. A pozitívat mérlegelni kell, a negatívat el kell engedni. Az irigységgel nem érdemes foglalkozni, de szerintem aput a futballtársadalom 95 százaléka vagy még nagyobb része elismerte. Nekem már jóval nehezebb volt. Egyszer például, tizenöt évesen az országos bajnokságban a Kecskemét ellen játszottunk a négy közé jutásért, 3-2-re nyertünk, és három gólt rúgtam. Mindenki dicsért, én büszkén, de szótlanul beültem a kocsiba, és vártam, mit fog mondani apu. Először azt kérdezte, mi van, fiam, elfáradtál? Másodszor azt, az első félidő 22. percében hova rúgtam a labdát? Harmadszor pedig azt, a második félidő 62. percében miért nem úgy védekeztem, ahogy egy középpályásnak kell? Ettől kicsit összeestem, és mondtam: igen, apu, de rúgtam három gólt. Mire ő: az a dolgod. Aztán utóbb elárulta, ezzel az volt a célja, hogy ne ájuljak el, járjak a földön.
Ma erre mondanák, hogy alázatos viselkedés.
Amit Albert Flóriánnak nem kellett megtanulnia: a vérében volt, így nevelkedett. Ezért is juthatott a lehető legmagasabbra.
Rákosi Gyula:
Flóri kiváló csapattárs és kifogástalan barát volt. Az Aranylabda sem változtatta meg, ugyanolyan maradt a kapcsolatunk. Amikor egyszer elhozta megmutatni, s mi kérdeztük, megfoghatjuk-e, ő azt felelte: persze, ez a tiétek is, nektek köszönhetem, hogy megkaptam.
Bálint László:
Albert Flórián gyerekként mindig nagyon inspirált, olyan futballista akartam lenni, mint ő. A sors kegyének tartom, hogy négy éven át még egy csapatban játszhattam vele. Nagy kár, hogy a mai fiatalok előtt nem állnak hozzá fogható példaképek.
Göröcs János:
A svédek elleni meccsen 1959-ben, amelyen Flóri bemutatkozott a válogatottban, két gólt is szereztem, mégis mindenki róla beszélt. Már akkor lehetett tudni, hogy nagy futballista lesz. Rengeteg kiváló magyar játékos volt akkoriban, de Flóri megérdemelte az Aranylabdát.