A Honvéd vízi telepén, a Hajógyári-szigeten találkozunk. Ábrahám Attila a szokásos asztaltársasággal – közte Gyulay Zsolttal, a kétszeres olimpiai bajnok kortárssal, a Hungaroring Sport Zrt. elnök-vezérigazgatójával – éppen kávézik. „Edzés után?” – kérdezem. „Helyett…” – feleli „Gyuzsó” elmésen, aki reggeli tévéinterjúról érkezik, majd üzleti megbeszélésre siet tovább. Ábrahám Attila viszont ráér.
– Jó így? Kielégíti ez az életritmus?
– Annak is megvan a maga bája, előnye, hogy megengedhetem magamnak a kényelmet, a nyugalmat. Nem rohanok, ránézek a cégem ügyeire, írom a PhD-met, nevelem a három gyerekemet, s közben van időm, lehetőségem élvezni is az életet.
– Immár négy éve. Nem kapkod utána vagy nem találta meg igazán a testhezálló feladat?
– Talán mindkettő igaz. Alsó vagy középszintre, talán érthető, nem akarok besorolni. Egyszer-kétszer puhatolóztam olyan területen, amelyről azt gondoltam, talán szükség lehetne a tudásomra, de azt tapasztaltam, a magyar sport megvan nélkülem, nélkülem is. Ezt egyébként sejtettem.
– Essünk túl a nehezén! Azért, mert a Gyurcsány-kormány idején, 2004-ben volt sportállamtitkár, és besorolták balra?
– Lehet. Amikor elvállaltam a felkérést, szakmai feladatként tekintettem rá. Azóta tapasztaltabb lettem, ez túl magas pozíció a közigazgatásban, elkerülhetetlen a besorolás. Az meg már pikánsan keserédes, hogy a Nemzeti Sporthivatal felügyeletét ellátó miniszter 2006-tól új, általa felkért, kinevezett szakállamtitkárral folytatta. Nem akarok magyarázkodni, kezdve azzal, hogy sosem voltam párttag. Szavazni viszont természetesen mindig szavaztam a választásokon.
– Tartja magát a szóbeszéd, hogy Gyurcsány Ferenccel különösen jó, már-már baráti viszonyt ápolt, még össze is jártak családostul. Igaz?
– Gyurcsánnyal 2006-ban találkoztam legutóbb, még államtitkárként, hivatali ügyben. A szóbeszédekkel nem tudok mit kezdeni. Sosem jártunk össze, pláne nem családostul.
– S ha már bal-jobb: világnézetileg hová sorolja magát? Csak azt ne mondja, hogy középre!
– Hívő katolikus vagyok. Szeretem a hazámat, de idegenkedem a csahosan hazaszeretők táborától, a kokárda kitűzése alapján szelektáló magyarkodástól. A csupán érdekből, politikai haszonlesésből választott jobboldali elkötelezettségtől pedig egyenesen viszolygok.
– A Wikipédiában az önről írt szócikk megjegyzi, hogy Máté fia a fő szervezője volt a 2012-es diáktüntetésnek. Ez hogyan érintette?
– Furcsa helyzet volt. Nem értettem egyet a követeléseik egy részével, például az ingyenes felsőoktatással. S arra is gondolnom kellett, ennek nehogy a kajak-kenu lássa kárát, hiszen akkor a szövetség főtitkára voltam. Jeleztem az elnöknek, ha ezt a veszélyt reálisnak érzi, szóljon, lemondok. De a fiamat nem fogtam volna vissza, hiszen csak a demokratikus jogával élt: legális keretek között nyilvánított politikai véleményt. Máté azóta egyébként külföldön egyetemista.
– A kajak-kenu szövetséget mégis a vártnál rövidebb ideig, csupán 2012 és 2014 között irányította főtitkárként, pedig természetes közegében dolgozhatott. Mi vezetett a szakításhoz?
– Vezetési és felfogásbeli különbségek a szövetség elnökével és szakmai alelnökével, amelyek idővel oda vezettek, hogy az apparátus szakmai része felől nem éreztem a lojalitást.
– Az akkori szakmai alelnök, Schmidt Gábor főtitkárként egyben az elődje és utódja volt. Nem ez jelentette inkább a konfliktus forrását?
– Schmidt Gábor jól dolgozik, de ettől még tény, hogy különbözik a tisztességről, a világról és jelentős mértékben a kajak-kenuról alkotott véleményünk.
– Ne kerülgessük a forró kását, állítólag azért kellett mennie, mert nem adta be határidőre a 2018-as Európa-bajnokság rendezésére irányuló pályázatot.
– A főtitkár nem teheti meg, hogy elnökségi határozat nélkül pályázzon bármilyen világeseményre. Nem született elnökségi döntés a pályázatról. Amikor főtitkár lettem, kifizetetlen számlák tömkelegét kellett valahogyan kezelnem. A fél világnak tartozott a szövetség a tavaszi edzőtáborokkal. A személyes hitelem, szakmai presztízsem nagyon jól jött azokban a hónapokban. 2012 végén – váratlanul – beköszöntött a bőség kora, egymilliárd forint különtámogatásban részesítette a kormány a kajak-kenu sportágat. Ahogyan lenni szokott, a sok pénz megjelenése feszültséget és irigységet keltett a magyar sport és a kajak-kenu rendszerében is. Meg kellett újítani a pénzügyi apparátust, képessé tenni egy ekkora összegű állami pénz kezelésére. 2013-ban alapszabály-módosításra került sor, megújult a szakmai szervezet is. Egyidejűleg folyamatossá váltak a szakmainak álcázott viták. Az egyik elnökségi tag például ombudsmanhoz rohant az egyik ügyben. Becsületére legyen mondva, korrektül tájékoztatta az elnökséget, hogy az ombudsman sem neki adott igazat… Ezekkel a peremfeltételekkel utólag sem bánom, hogy nem pályáztunk.
– 2014 augusztusában aztán közös megegyezéssel távozott a szövetségből. Feladta a küzdelmet?
–Amikor az elnök egyértelműen a szakmai alelnök mellé állt, magam is úgy gondoltam: minden érintettnek, beleértve magamat is, az a legjobb megoldás, ha távozom.
– S minden kapcsolatot megszakított a kajak-kenuval. Nem ért egyet azzal, amerre halad a sportág hajója?
– A kajak-kenu – szerencsére – nem azonos a szövetséggel. Nagyon sok barátom, ismerősöm van a sportágból, akikkel a mai napig jó viszonyban vagyok. Sokszor kezdem a napom a Honvéd vízi telepén, rendszeresen focizunk csütörtök délutánonként, néha-néha ultizunk Gyuzsóval, Malaccal (Csipes Ferenc – a szerk.) és Simonnal (Angyal Zoltán). Még csak azt se mondanám, hogy nem értek egyet a sportági törekvésekkel. Én is üdvözlöm, hogy a Bejárható Magyarország program segítségével egyre több helyen válik lehetővé a minőségi víziturizmus, egyre növekszik a tagszervezetek száma. Azt gondolom, a „vízen járó” életmód a jelenleginél is nagyobb tömegeket érinthet meg, hazánk vizei erre tökéletesen alkalmasak. Persze vannak olyan felerősödő jelenségek is, amelyekre csak csóválom a fejem.
– Ilyen lehet a dopping kérdése?
– Az én felfogásom szerint ez már inkább csak következmény. Túlzottan versenysportcentrikus a kajak-kenu, talán mindig is az volt. Megszoktuk, hogy akkor van pénz a sportágban, ha olimpiai és világbajnoki aranyak születnek zsákszámra. Természetesen ez is kell! Emellett azonban jobban meg kellene mutatnunk a sportágunk más és más arcát is. Tizenöt éve jelent meg az a WHO-tanulmány, amely szerint minden sportra fordított dollár három dollár megtakarítást hoz az egészségügyi kiadások terén. Ez a megállapítás azonban nem az élsport finanszírozási modelljére igaz… Szokták mondani: az egészség ott végződik, ahol az élsport kezdődik. Különösen igaz ez a mai korban.
– Kissé furcsán hangzik egy olimpiai és ötszörös világbajnok szájából a szabadidősport előtérbe helyezése.
– Félreértés ne essék, nem a versenysport ellen ágálok, akiben van tehetség, szorgalom, az igenis próbálja meghódítani a legmagasabb csúcsokat! Ugyanakkor torzulásokat érzékelek a magyar sportban, benne – természetesen – a kajak-kenuban. Csak néhányat említenék: versenyzőuralom, kiszolgáltatott edzők, az edzői elit marakodása, a szakmai hibák szőnyeg alá söprése, a versenyzők kegyeit kereső szakvezetők, a versenyzők mögötti lobbisták aktív térnyerése. Ezek együttesen komoly zavarokat okozhatnak a fiatal, bár kétségkívül tehetséges versenyzők fejében.
– Komoly felzúdulást váltott ki, amikor még főtitkárként azt nyilatkozta, hogy az elitet tekintve a kajak-kenu doppingfertőzöttsége meghaladja az ötven százalékot, s ezalól aligha jelentenek kivételt a magyarok. Az elmúlt évek eseményei, a lebukások önt igazolják. Van visszaút?
– Meglátásom szerint a dopping a modern sport halálát jelenti. Durva egyszerűsítéssel két megoldás létezik. Az egyik, hogy szabadjára engedjük: saját felelősségére mindenki azt szed, amit akar. Ne legyünk álszentek, ennek a felfogásnak is széles tábora van. Amerikai felmérés szerint a megkérdezettek túlnyomó többsége akkor is használná a tiltott szert, amelynek segítségével garantáltan bajnok lenne, ha az tíz évet elvenne az életéből. Számomra ez vállalhatatlan. Hiszek a fair play szellemiségében, még ha ezért sokan megmosolyognak is. Ha viszont továbbra is tiltjuk a doppingolást, akkor felmerül a kérdés: ki doppingol? Valóban csak az, aki lebukik? Értem én, jogász vagyok, a jogállamiság szellemiségében így gondolkodunk. Ezzel együtt az a véleményem: nem lebukni tilos, hanem doppingolni. Aki ismeri az élsport világát, az biztosan tudja, miről beszélek, s a többiek is sejtik. Őrült nagy üzlet a sportsiker, hatalmas fejlesztések léteznek a háttérben, s a doppingellenőrzés pedig mindig fáziskésésben van. Szerencsére a Magyar Kajak-Kenu Szövetség a zéró tolerancia elvét hirdeti, jelentős összeget költ a doppingellenőrzésre. Tulajdonképpen erről is szól a PhD-dolgozatom. A versenyeken való indulás, nevezés témáját kutatom. Ezek közül egyik a doppingkérdés, de ugyanilyen fontos például, hogy ki számít nőnek vagy férfinak – gondoljunk csak a Caster Semenya-ügyre –, kinek mi a sportbéli nemzetisége, a tényleges, nem a rögzített életkora és így tovább. Egyre erősebb a meggyőződésem, hogy a sportolói-biológiai útlevél jelentheti a megoldást. Ezzel minden sportolót a saját paraméterei mellett lehetne nyomon követni. Ez a munka persze rendkívül költséges. Ennek kiindulópontja lehetne egy jól működő sportinformációs rendszer. Éppen a napokban beszéltem Szabó Tünde államtitkárral, örülök, hogy számára is prioritást jelent ez a feladat. Azt mondta, várhatóan decemberre elkészül a rendszer fejlesztett változata.
– Hasonló esetekben szokták azt mondani, széles társadalmi konszenzust igényel a szabályozás. Ön viszont jószerivel a kajak-kenuból is kivonult. És a közösség iránt érzett felelősség?
– Van szabad kapacitásom, talán némi szaktudásom is, ha értelmes feladatra kapnék felkérést, állok elébe. Ám ötvenegy évesen Don Quijote, azaz az egyszemélyes világforradalmár szerepéből már kinőttem.