Ljubomir Vranjes az alternatív nyilvánosságot választotta. A magyar férfi-kézilabdaválogatott kapitánya – egyben a Telekom Veszprém vezetőedzője – a Forbes magazin magyar kiadásának adott terjedelmes interjút, s a sorokat böngészve nehéz nem észrevenni, hogy elégedetlen a magyarországi tapasztalataival. Kendőzetlen őszinteséggel kritizál, lerántja a leplet a magyar játékosképzés fogyatékosságáról, a túlfizetett fiatalok igényszintjéről. Ennek kapcsán a szakember elmeséli, hogy profi karrierje kezdetén pincérkedett, hogy kiegészítse a fizetését.
Vranjes az együttműködésre képtelen magyar klubedzőkre is panaszkodik, és elmarasztalja a felnőttválogatott tagjait, mert úgy találja, alig van köztük kiemelkedő, vezér típus, aki vállalja a felelősséget.
A panaszáradatot különös kontextusba ágyazza a megszólaló őszintesége, Vranjes rafinált módon így legitimálja a kritikát. Hát hogyan is haragudhatnánk egy emberre, akinek az az egyetlen bűne, hogy elmondta azt, amit gondolt?
A kapitány nem kertel, azért jött hozzánk, hogy rendet rakjon, új fejlődési pályára állítsa a válogatottat, s ha nálunk elkerülnék a sikerek, az sem tragédia, mert nem fél attól, hogy munka nélkül maradna. Határtalan önbizalomról árulkodnak a szavai, sőt azokat akár menekülési útvonalnak is tekinthetnénk. Lehet, hogy elébe ment a szlovénok elleni júniusi vb-selejtezőnek? Ha az nem sikerül, akkor sincs tragédia, mert ő népszerű a munkaerőpiacon.
De vajon mit lépnek a főnökei, ha elolvassák a panaszkönyvet?