Hagynám most a randa napi politikát, épp elég ez az agylágyító hőség.
Szent István napjára készülve ne feledkezzünk el Nagyboldogasszony méltatlanul háttérbe szorult ünnepéről, augusztus tizenötödikéről! Jeles nap a mai. Miközben a katolikus egyház Szűz Mária halálára és mennybevitelére emlékezik, a hívő magyarság nem csupán védőszentje és égi pártfogója (Patrona Hungariae) okán tart ünnepet. Első királyunk 980 évvel ezelőtti halála (1038) is épp erre a napra esett, ezen a napon ajánlotta fel országát Máriának.
Mária napját még maga István tette kiemelkedő ünneppé. Egész országlása során fontosnak tartotta a Nagyboldogasszony-megemlékezéseket, minden évben erre a napra hívta össze a királyi tanácsot Székesfehérváron, ekkor volt a törvénykezés is.
A hagyomány a következő századokban sem veszített erejéből, éppen ellenkezőleg. Az istentelen kommunista évtizedeket leszámítva Nagyboldogasszony napja mindvégig a magyarság legnagyobb egyházi ünnepnek számított. Együvé tartozást, nemzetnemesítő erőt sugallt.
Aligha véletlen, hogy a törés a „másképpen gondolkodó” Rákosi Mátyás ámokfutása során történt. Az internacionalista vezér egyházüldözésének csúcsán, 1951-ben még a Városligetben álló Regnum Marianum-templomot is porig romboltatta. (Visszafogottabb utóda, Kádár János is kihagyta az ünnepi körmeneteket…)
Az egésszel csak azt akarom mondani, komoly felelősségünk, hogy ebben a megzavarodott világban Nagyboldogasszony napja mielőbb visszakapja az őt megillető – a mostaninál is méltóbb – helyét a kereszténységhez ragaszkodó Magyarországon. Ez jár nekünk. A lelkünknek is kell a kárpótlás, hogy újra érezhessük: Mária országa – Regnum Marianum – a hazánk. Ahol, mint a költő írja, élnünk, halnunk kell.