Ha kicsit fésületlen ez az írás, annak a túlcsordult érzelem az oka. Végigszipogni, átborzongni egy ballagást ugyanabban a gimnáziumban, ahol ezt ötven éve egyszer már megtetted, embert próbáló feladat.
Tovább, tovább… Mintha te is ott araszolnál az iskola visszhangos folyosóján. Bal kezed egy vállat szorít, jobbodban virág, s újra meg újra énekled, dúdolod, motyogod a refrént: Tovább, tovább…
Persze már csak meghívott vén diákként állsz, totyogsz az ünneplő hömpölygésben az izgatott anyukák, suta apukák között, de ez így is nehéz. Talán még nehezebb. Különös májusi időutazás, zabolázatlan virágillat, sípolásig gerjedt mikrofon, néhány elhadart vers… Könny nélkül nem tudod megúszni. Istenem, de régen volt az a hatvannyolc!
Tudod, nem is az a baj, hogy megy az idő, hanem hogy egyre sebesebben megy. Amióta kiléptél az iskolakapun, felgyorsult minden, fürgébb lett a naptárlap, az óramutató. Megbolondult a fizika. Az embert megviselik az ilyen visszhangzó pillanatok. Miért vágyunk vissza a múltba? Mit keresünk az öreg iskolában, ha az ilyen fájó?
Egyszerű: meg kell mártózni a múltban ahhoz, hogy el ne feledjük, mi is voltunk fiatalok. Tovább, tovább… Igen, újra ott araszolsz a végtelen folyosón, de a kezedben már nincsen semmi, se váll, se virág. Fölemelő fájdalom.
Szép, nem szép, elsőben megbuktam a kötelező oroszból. Ez akkortájt afféle dicsőséget jelentett a gimnáziumi zsiványok hierarchiájában. A gyengébbek áhítattal néztek föl arra, akinek volt bátorsága megbukni az utált ruszkiból. A hatvanas évek közepét írtuk, a tananyag szinte duzzadt a sok Micsurintól, amuri partizántól. Még az énekórákon is a Hej, te bunkócskát szolmizáltatta velünk a tanár. Oroszból megbukni kisebbfajta hazafias, „pesti srácos” kiállást jelentett akkoriban. A pótvizsga sikerült – ezen már akkor elérzékenyültem.