Novemberi délutánon avargereblyézés közben az emberből előjön a mélyfilozófus. Nézi a lecsupaszodott fákat, a párába bújt, szürke tájat, belehallgat a baromfiólból kiszűrődő monoton kárálásba, a tehervonat távoli füttyébe. Mély és egész ilyenkor a világ, bugyraiból csak úgy sorjáznak elő az apró igazságok, bizonyítva a régi tételt: bárki bármit mond is, odafönt őrködik a Rend.
Jó így elmélázni a lusta őszben. Afféle magaslesen érzi magát ilyenkor az ember, több dimenzióban látja a világot, amely most valahogy nem annyira szégyenlős, mint fecsegő tavaszon, buja nyáridőben. Visszalassuló, élhetőbb életet kér minden porcikánk, én legalábbis ezt érzem ilyenkor. Más is így lehet vele, még ha nem is mondja ki. Foglyai vagyunk ennek a tekervényes, lármás, űzött világnak. Már az is boldog, akinek a kezébe szál gereblye jut az őszi kertben…
Régi vesszőparipám, ha nincs az a föníciai ember, aki annak idején kitalálta a pénzt, akkor mi most egy jóravaló, békés világban lapogatnánk egymás hátát, turkálnánk szenvedéllyel a másik fürtjeiben. Talán még a Föld is másképpen forogna, ha nem kéne örökké a bankkártyánkkal matatni, a bukszánkban kotorászni. Merthogy innen ered minden eszeveszett száguldás… Nagy kár, hogy a béke, ez a jámbor próbálkozás nem jut el mindenkihez. És erre az sem vigasz, hogy régen is így volt. Hallgassuk csak a költőt! „Egy kis független nyugalmat, / Melyben a dal megfoganhat, / Kértem kérve: / S ő halasztá évrül-évre.” – pedig ezt még másfél százada írta Arany János…
Persze az is lehet, nem a tempónk túl gyors, csupán elmulasztottunk megállni a legfontosabb stációknál – holott épp ez mindennek a lényege. Megnézni egy aranyló napnyugtát, meghallgatni egy verset, egy madáréneket… Vagy csak fölpillantani a templomtorony órájára: ez a mi időnk.