Nagy Imrének mennie kell? – teszi fel az álnaiv kérdést a Népszavában (jócskán lemaradva a szoboráthelyezésről szóló, többhetes alaphírről) egy másik Imre, a régen látott/hallott Szekeres Imre. (Akinek viszont a szocialista párt vezérkarából kellett mennie néhány éve…) Aztán minden különösebb átmenet nélkül dicsekedni kezd azzal, hogy ő egyike volt annak a hat országgyűlési képviselőnek, aki annak idején, 1996-ban kezdeményezte a mártír miniszterelnök emlékének törvénybe iktatását.
„Álljon itt mementóul az akkori előterjesztés néhány mondata” – javasolja, majd minden további nélkül bemásolja a cikk háromnegyedét(!) kitöltő „néhány mondatot”. A dokumentum legveretesebb része így hangzik: „Az ő (Nagy Imre) és társai koporsójánál mondta ki a magyar társadalom az ítéletét a múltról és tett ígéretet a jövendő generációk számára.” Ezzel nem is lehet vitatkozni, a társadalom tényleg ítéletet mondott ott, a Hősök terén 1989. június 16-án.
A legemlékezetesebben talán az ifjú Orbán Viktor fogalmazott, beszédének egyik mondatát egyenesen Szekeres Imrééknek címezte: „Értetlenül állunk azelőtt, hogy a forradalmat és annak miniszterelnökét nemrég még kórusban gyalázók ma váratlanul ráébrednek, hogy ők Nagy Imre reformpolitikájának folytatói.” A „ráébredők” között ott találhattuk a most hőbörgő Szekeres Imrét is. Bizony ám! Hősünk előzőleg Veszprém megyében a véreskezű párttitkár, Pap János csicskájaként szunyókált. Állítólag egész jól kijöttek egymással…
A szoboráthelyezés miatt most méltatlankodó, „megvilágosodott” Szekeres Imre szerint a legfontosabb, hogy az ember az élet döntő pillanatában legyen képes „felmagasodni”, és szakítani azzal, ami hazug volt. Merthogy „az igaz emberek emlékét megőrzi az emlékezet.”
Stimmel. De hogy jön ide Szekeres?